Patriotizmus és nacionalizmus

A globalizáció megállíthatatlan – hangzik a gyakran ismételt kijelentés. Valóban, a technológiai újításoknak köszönhetően korábban elképzelhetetlen mértékben bővültek a lehetőségek, az áruk és szolgáltatások ma már gondtalanul tudnak áramolni szerte a világban, így gyakorlatilag leomlottak a határok. De vajon a termékek exportjával szükségszerűen együtt jár bizonyos életformák kötelező átvétele is?

A jelenség ismert. Ha bemegyek a világ bármely pontján egy McDonald’s-ba, akkor jó eséllyel ugyanazt a Big Mac-et fogom kapni, mintha New Yorkban vagy éppen Bangkokban járnék. Ez egy szempontból jó, hiszen egyrészt pontosan tudom, hogy ha külföldi utazás során meglátom az emblémát, akkor milyen minőségre számíthatok, valamint az étteremlánc sikere azt is bizonyítja, hogy a nemzetközi sikerre nekem is lehetőségem van – elvben, legalábbis. Hátulütője ugyanakkor, hogy magában hordozza azt a veszélyt, hogy néhány termék előretörése megszüntetheti a területi sajátosságokat, ami által bizony nemzetekre, földrajzi helyekre vonatkozó specialitások, különlegességek tűnhetnek el a föld színéről. Érdemes a kettő közötti aranyutat választani, hogy mindkét jelenség együttesen fennmaradjon: ha ahhoz van kedvem, megehessem kedvenc hamburgeremet extra sült krumplival, de a tengerparton ebédre nyugodtan választhassam a tintahalat éhségem csillapítására, vagy az Alföldön a gulyáslevest, Szegen a halászlevet, a Balaton-felvidéken pedig az ebéd mellé egy pohár Cabernet Sauvignon-t, mondjuk.

A lényeg, hogy mindenhol igyekszem azt fogyasztani, ami az adott terület, tájegység jellegzetessége. De ettől én még nem rekesztem ki a hamburgereket, csak az unalmas és kényszerű egyenlőségtől sokkal jobban szeretem az egyediséget, a változatosságot, vagy ahogy mostanában divatos szóval mondani szokták, a ‘színességet’. De ahogy a gasztronómia is a kultúra része, ugyanúgy a kultúra részét képezik a területre jellemző építészeti szokások, zenei- vagy művészeti jellegzetességek, vagy éppen életviteli normák. Közismert, hogy amíg Európában igen sértő tud lenni, ha vendégségben ebéd közben hangosan felböfögök, addig ez Koreában az elismerés jelének számít. Végső következtetésként úgy tudnám összefoglalni, hogy a viselkedésemet az adott hely és annak normái határozzák meg. Természetesen olyan közegben érzem magam a legjobban, ahol magamat adhatom, vagyis ideális esetben annak a közegnek a normáit tekintem irányadónak, ahol felnőttem. De soha nem kényszeríteném azt másokra ha vendégségben vagyok, és főleg nem nevezem vendéglátóimat idegengyűlölőnek, ha több évszázados tapasztalat során kialakult normáikat ormótlanul megsértem – még akkor sem, ha egyébként ütközik az általam képviselt, a saját szülőföldemről hozott értékrenddel. Amikor így vélekedem, akkor tulajdonképpen azt ismerem el, hogy a világ csodálatosan különböző, ugyanakkor minden csodáját a saját környezetében szabad csak értelmezni, és nem akarom a saját magam értékrendjét – amelyet szintén az engem szocializáló környezetnek köszönhetek – másra ráerőltetni, és főleg nem elítélni amiatt, mert ő azt nem akarja feltétel nélkül átvenni. Az én értelmezésemben ezt jelenti az elfogadás, a másság tisztelete, nem pedig azt, amikor bizonyos szokások, társadalmi csoportok a saját területükön meglévő primátusát, felsőbbrendűségét hirdetem és próbálom azt nemzetköziesíteni, ezáltal más norma szerint élő közösségekre rákényszeríteni.

Mincing-machine and nationals
Egyenember mesterséges gyártása. Forrás: www.cartoonstock.com

Láthatjuk, hogy közös vonás minden példában a szülőföld, és a hozzá kapcsolódó viszony, amit nevezethetünk területi – vagy ha egy kicsit bátrabbak vagyunk, és a területen élő emberek közösségét nemzetnek tekintjük – akkor nemzeti hűségnek. Olyan természetesen tulajdonság ez, amit a csecsemő az anyatejjel együtt szív magába, és pontosan annyira kifejezi őt, mint a nyelv, amin megszólal. Mégis egyre több támadás éri a nemzeti gondolatot, főleg a mostanában új sebességre kapcsoló, és Európa jövőjét csak az Európai Egyesült Államok elnevezésű, nemzetek fölött álló óriási bürokratikus gépezetben elképzelni tudó politikusok részéről. A veszélyt az jelenti, hogy egy korábbi, igen nagy hatású történelmi esemény (II. világháború) kiváltó okait próbálják szándékosan félreértelmező, látszólag logikus érvekkel alátámasztani. Ennek a kérdésnek a tisztázása volt az az ok, ami miatt fontosnak éreztem ezt a cikket megírni.

Nemzeti hűség és nacionalizmus

A legfontosabb feladatunk, hogy megvilágítsuk ezen szándékos félremagyarázások által támasztott valótlanságokat. Az érvek leegyszerűsítve így hangzanak:

Aki nemzetben gondolkodik, az saját magát helyezi előtérbe, tehát kirekeszt másokat. A világtörténelem legnagyobb háborújának kiváltó oka is a nacionalizmus volt, ezért a nemzetállamokat el kell törölni a föld színéről.”

Amellett, hogy ennek a ‘mestertervnek’ a kivitelezéséhez az EU remek keretet biztosít, azért vegyük szemügyre, hogy itt azért szándékosan összemosás tapasztalható, amikor a nemzeti hűséget, a patriotizmust a nacionalizmussal, vagy sokkal inkább annak eltorzult formájával, a sovinizmussal igyekeznek azonos fogalmaknak láttatni.

Éppen ezért pontosan tisztázunk kell a fogalmak jelentőségét, hogy meg tudjuk állapítani azok különbözőségeit és azonosságait egyaránt. A nemzeti hűség magában foglalja a hazaszeretet és a haza védelmére való készséget, ezzel szemben a nacionalizmus egy olyan háborús ideológia, amely nemzeti szimbólumokkal hozakodik elő, hogy katonákat toborozzon, és hogy ez alapján háborúba hívja őket.

Végtelenül leegyszerűsítve: a patrióta szereti azt, amilyen, a nacionalista pedig nem szeret senkit, aki különböző.”

Tehát amíg az egyik kirekesztést, addig a másik területi alapú hűséget jelent. Miért fontos ez? Vegyük a brit példát: a nácizmust soha nem lehetett volna legyőzni, ha a brit nép nem tekinteni a nemzeti hűséget magától értetődő érzésnek, és a közös vész – a háborús vereség – elkerülése érdekében ne mutatott volna önfeláldozó magatartást a közösség – ami valójában idegenek sokasága, hiszen a nemzet tagjai nem ismerik egymást, csak éppen létezik a terület alapú ‘mi’ érzése – megóvása érdekében. Ahogy az ukrán vagy orosz nép is meg akarta védeni hazáját a német támadással szemben, csak éppenséggel azt nem tudta eldönteni, hogy ez a németek visszaverését vagy beengedését jelenti e, ugyanis a szovjet kormány semmilyen nemzeti legitimitással nem rendelkezett, mégpedig azért nem, mert Lenin a hatalomra jutásától kezdve militáns következetességgel ügyelt rá, hogy a nemzeti hűség minden formáját kiirtsa.

Nagy-Britannia népei

Mégis miért működhet a hűség érzése ilyen jól, amikor olyan, hogy brit, tulajdonképpen nem is létezik? A választ a terület alapú hűségben kell keresnünk. Amikor az Angol Királyság és a Skót Királyság egyesült, mindkettő megőrizte saját jogrendjét, és inkább az összhangra törekedett, semmint a hasonulásra. Ennek következtében két olyan szomszédos nép egymáshoz való alkalmazkodásának lehettünk szemtanúi, amelyet a földrajzi közelség, a közös nyelvi örökség és az egymást átfedő szokások indokoltak és ezek tartós szövetségét hozta magával. Tehát ezentúl mindketten tekinthették magukat brit nemzetiségűnek anélkül, hogy eredeti nemzetiségüket egy pillanatra is meg kellett volna tagadniuk. Mert ha a hűséget a terület határozza meg, akkor az egyik hűség magában foglalhatja a másikat, miként az egyik terület is a másikat.¹

Meglátásom szerint a brit megoldáshoz hasonló kellene a Kárpát-medence vonatkozásában is, ahol az összetartozás jele szintén a területhez való hűség lenne, pont úgy, ahogy azelőtt több száz éven át. Bár a XX. század nacionalizmusa hozott magával néhány igen kellemetlen emléket – főleg a magyarok számára -, mégsem mondhatunk le a nemzeti hűség iránti természetes vágyról, hiszen éppen ez lenne az, amely felvirágoztathatja a régiót. Az, hogy a nemzeti zászló lobogtatása nem szolgálja a nemzeti érdekeinket Erdélyben, még nem jelenti azt, hogy a Székelyföldről bármilyen formában is le kellene mondanunk, éppen ellenkezőleg!

A területi hűség az, ami újra egybekovácsolhatja Erdély nemzetiségeit, amely már a Magyar Királyságon belül is bizonyos önállóságnak örvendett, hogy a török hódoltság idején meglévő tényleges függetlenségről már ne is beszéljünk. Nem véletlen, hogy Trianon kapcsán nemcsak politikai, hanem gazdasági bűncselekményről is szokás beszélni, hiszen olyan kulturális tekintetben is azonosságot mutató területeket szakított szét, amelyek gazdaságilag is egységesnek számítottak.

Európa helyzete

Ha belátjuk, hogy a történelmi tapasztalatok a területi hűség alapján rendeződő államok helyességét támasztják alá, akkor adott a kérdés, hogy az erre egyébként is tökéletes keretrendszert kínáló Európai Unió miért nem hajlandó számításba venni ennek lehetőségét. Hiszen működhetne úgyis, ahogy a briteknél vagy ahogy az a Kárpát-medencében is kívánatos lenne. Saját önmeghatározásomat tekintve először magyar, német, lengyel, osztrák vagyok, utána pedig európai. De Európához is legalább annyira hű. Tehát az Európát alkotó nemzetek büszkén vállalhatnák nemzeti hűségüket, ami nem egyenlő a nacionalizmussal, ami nemcsak, hogy bálványozza, de valósággal isteníti a ‘Nemzetet’, ezáltal jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítva számára, mint azoknak az embereknek, akik valójában alkotják. Mindezt azért, hogy büntessen, kizárjon és fenyegessen, nem pedig azért, hogy erősítse az állampolgárságot és biztosítsa a békét. De ez a fajta nacionalizmus távol áll a nemzeti hűségtől. Ez nem más, mint területi alapú köntösbe bújtatott vallási hűség.

Pontosan olyan, mint a vallási fanatizmus szintjére emelkedett liberalizmus, amely ma az Európai Unió által egyedüliként elfogadott hivatalos vélemény. Nem az európai nemzetek együttműködéséből származó kölcsönös előnyökkel nem értünk egyet, hanem azzal, ha egy vallási dogma által ránk kényszerített ideológiával úgy akarják elrabolni tőlünk identitásunkat, hogy azt közben még rasszistának és kirekesztőnek is bélyegzik. Nem az Európai Unióval, mint közigazgatási formával van bajunk, hiszen láthattuk, hogy milyen esetekben működhetne hatékonyan és mindenki számára kedvező hatással, hanem ha a meglévő tagállamokból egy új, zéró legitimitással és demokratikus felhatalmazással rendelkező amorf mammut-államot akarnak létrehozni, amely megfosztja minden sajátos arcvonásától az őt alkotó tagokat. Az európai béke záloga, nem pedig aláásója a nemzetállamok létezése. Ahogy idekívánkozik egy idézet is G. K. Chestertontól:

Azért elítélni a hazafiságot, mert az emberek hazafias oknál fogva időnként háborúznak, annyi, mint elítélni a szerelmet azért, mert egyesek időnként szerelemből ölnek.”

A liberalizmus a történelmi tapasztalatok miatt elveti a nemzeti gondolatot, pedig a nemzeti hűség éppen olyan távol áll a nacionalizmus extremitásaitól, mint a felvilágosult gondolkodás. A nacionalizmus vallás, épp olyan, mint mára a liberalizmus. Isten nélküli vallások, ahol a nemzetet vagy épp az egyenlőséget dicsőítik. És mint minden vallásnak, ezeknek is megvannak a fanatikus követői. Kár, hogy az utóbbié épp az unió döntéshozatalában.

EU
Európai Unió: mítosz és valóság. Forrás: http://www.chelemendik.sk

A közös Európai Projekt éppen ezért jelenleg haldoklik, többen kiválnak vagy kiválni készülnek belőle, míg mások a felhalmozott adósságokkal küzdenek. De a népszavazás célja nem Európa kegyelemdöfése, hanem sokkal inkább annak feltámasztása. Az európai békét garantáló nemzetállamok újraélesztése.

¹Roger Scruton, A nemzetek szükségességéről, 2004, 184. old

Reklámok

Liberalizmus – a szabadság ellensége

A hidegháború után a bolsevizmus elvesztette létjogosultságát, amitől kikezdhetővé vált. Sürgős megoldást kellett hát találni a korábbi szólamok feddhetetlenségére, hiszen azok észérvekkel könnyedén megsemmisíthetőkké váltak. Így talált hát rá az egykor szebb kort is megélő liberalizmusra. A következetes kisajátítás eredménye mára ugyanaz: egy maroknyi csoport véleménydiktatúrájával tartja rabságban a közvéleményt és a szabad gondolkodást.

Gyakran előforduló téves szokás, hogy a liberalizmust a szabadelvűség megtestesítőjeként emlegetik. A valóság voltaképpen ezzel szöges ellentétben áll. Ti. a liberalizmus nem más, mint egy olyan neobolsevista álláspont, amely legfőbb céljának nem a szabadságot, hanem az egyenlőséget tekinti. Ez a történelmi tapasztalatokból kiindulva még nem lenne igazán kifogásolható jelenség, ha a valóságban nem a saját, eredeti szándékával ellentétes álláspontot képviselne. Egyenlőség feketék és fehérek között; egyenlőség nők és férfiak között; egyenlőség sérültek és épek között; egyenlőség deviánsok és egészségesek között; egyenlőség a vallások között. És itt kell megállnunk egy pillanatra. Nem csak azért, mert ez az egalitarianizmus progresszív, vagyis nincs végső kifejlettje – talán csak ha egyszínű, hímnős földigiliszták maradnának a földön, mert különbözőségek az emberi természetből fakadóan mindig lesznek – hanem mert ad absurdum módon a dogmákhoz való rugalmatlan ragaszkodás a saját létét veszélyezteti. Olyan nyilvánvaló ellentmondásokat sem képes feloldani, mint az idegen kultúrkörből érkezők szemlélete a nőkre vonatkozóan, vagy a zsidósághoz viszonyuló egészen extrém álláspontjuk – amelyek egy liberális világgal összeegyeztethetetlenek, hiszen a létüket tagadják. Nem kívánok az általánosítás csapdájába esni, de akiben még maradt egészséges életösztön, az könnyen belátja, hogy ez a két, egymással szöges ellentétben álló megítélése az életnek nem tekinthető közömbösnek. Még akkor sem, ha a liberálisok annak mondják – vagy inkább főleg akkor nem közömbös. Az egyenlőséget nem lehet a végtelenségig erőltetni, hiszen akkor olyan gyöngyszemek történnek – amik sajnos valóban megtörténtek – mint hogy az új jövevények tiszteletben tartásának érdekében templomok tornyairól szedik le a kereszteket, vagy német kommandósok dzsámin áthaladva veszik le cipőjüket, amikor épp egy szalafista terroristát üldöznek. Az önfeladó tolerancia kiirtotta belőlünk legalapvetőbb emberi önvédelmi mechanizmusainkat. De ha vetünk egy pillantást az eszközök mögött megbúvó szándékra, máris nem tűnik véletlennek a történések különös láncolata.

Miért neobolsevista?

Mert a létező szocializmus összeomlásával, az osztálynélküli társadalom légvára szánalmasan szertefoszlott, új dogmát kellett hát találnia a baloldalnak a kommunista egyenember megkonstruálására, új ideológiát és új ellenségképet kellett keresnie. Az elsőre kitalálta a – már régóta megbukott, ám azóta igencsak csúcsra járatott – multikulturális társadalmat, az ellenségképben pedig mindenkit, akinek ezzel szemben fenntartása van. Így lépett az ‘osztályellenesség’ helyébe az ‘idegenellenesség’. Társadalompolitikai elképzeléseik keresztülvitelében a baloldaliak sohasem voltak különösebben válogatósak, a polgárnak a döntésekben való részvétele a szocializmusban éppoly kevéssé számított, mint manapság a multikultisoknál¹. Nem számít ha saját és kizárólagos igazságelképelésük érdekében a liberalizmus egyik legfőbb alappillérét, a szólásszabadságot kell folyamatosan korlátok közé zárniuk. Mert a liberális a szólásszabadságra is csupán saját eszközeként tekint: jól jön akkor, amikor az ellenséget kell vele totálisan megsemmisíteni, de értéktelen akkor, ha a kritika az én világképemet éri, így hát különböző, mondvacsinált okokkal (gyűlöletbeszéd, uszítás, politikai korrektség stb. tulajdonképpen bármi, ami a célnak megfelel) ezt is meg lehet rendszabályozni – tökéletes példa volt erre a magát szabadelvűként számon tartott 444.hu döntése a kommentek cenzúrájáról. A lényeg borzasztóan egyszerű: ami az én érdekeimet képviseli arra érvényes, ami a világképemmel szemben helyezkedik el, azt viszont szabályozni kell.

A szabadság

Végül pedig egy gondolat a legnagyobb tévedésről, amikor a liberalizmust a szabadelvűséggel hasonlítják: a liberálisok ugyanis azt hirdetik, hogy mindenki szabadnak született. Ezzel szemben én a szabadságról inkább a kanti felfogást tekintem követendő példának: minden ember szabad, de nem azért mert szabadnak született, hanem mert teherrel – a döntésére vonatkozó felelősség terhével. A szabadság több, mint a kényszer távolléte; a saját felelősség akarása – és ez az, amit egy nihilista liberális sohasem fog megérteni.

 

¹Jörg Haider, A szabadság, ahogy én gondolom, 1993, 90. old

Konzervatív – liberális: küzdelem az európai identifikációs versenyben

A korábban megkérdőjelezhetetlennek hitt liberális demokrácia felfogás új kihívóra lelt a hamvaiból feltámadó, új neokonzervatív irányban, amely küzdelem nem fog áldozatok nélkül lezajlani. Ezeknek a csatározásoknak vagyunk most szemtanúi.

Értelmezési verseny zajlik Európában. A hidegháború lezárulásával sokáig úgy tűnt, hogy egyetlen és kikezdhetetlen önigazodási lehetőséget enged alkalmazni az új, szabad világ. Így alakult ki az egypólusú, szabadpiaci neoliberális gazdasági és liberális társadalmi rend. Olyan társadalomrendezési toposzokkal, mint a politikai korrektség, amely egy másik liberális értékkel, a szólásszabadsággal egyszerre értelmezve kissé komikusnak is tűnhetne, ha nem ez lenne a valóság. De az álszent, paradox helyzet feloldását ironikus módon éppen az a modern kori népvándorlás fogja feloldani, amelynek kezelhetetlenségét saját maga okozta.

A kizárólagos világértelmezés másik pillérét, a vadkapitalista gazdaságpolitikát szintén a saját maga által teremtett szörny temette maga alá, amit az emberiség a 2008-as gazdasági világválságként tart számon. Emlékezetes, hogy kiindulópontja egy olyan, a kapzsiság és mohóság teremtette származékos termék volt, amelyet a történelem csak másodlagos jelzáloghitel-válság néven fog emlegetni (az olcsó hitel révén, a további profit utáni lehetőségeket hajszolva, olyanoknak is nyújtottak hitelbírálat nélkül hitelt, akik nyilvánvalóan nem voltak képesek ezt finanszírozni, ráadásul olyan ingatlanokat fogadtak el a hitel fedezetéül, amelyek értéke elmaradt a kölcsönadott pénzt értékétől).

De ne rohanjunk ennyire előre. Vizsgáljuk meg ezen szavak és definíciók értéksemleges jelentését, hogy utána már bátran alkalmazhassuk a továbbiakban.

Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy a blog célja nem a politikai tudomány bővítése, hanem széles néprétegek tájékoztatása, így a tudományos elmélkedés és kialakulástörénet bemutatása helyett a jelen kor sajátosságaira szeretném felhívni a figyelmet.

A liberalizmus és ebből kifolyólag a liberális gondolkodású ember fókuszában az egyén, mint individuum áll. Abból indul ki, hogy minden ember saját maga, szabadon döntheti el, hogy milyen módon kívánja élni életét. Ezért a lelkiismeret és életmód szabadságára koncentrál, köztük olyanokra mint a szexuális szabadság, vallásszabadság stb. Kevesebb állami beleszólást tart helyesnek a magánéletbe, hiszen azt feltételezi, hogy az emberek eredendően jók és válogatás nélkül, minden egyén önállóan el tudja dönteni, hogy számára mely életvitel az ideális.

Ezzel szemben a konzervativizmus, a konzervatív ember értékrendjét a közösség, a közösségben való gondolkodás adja. ‘Fontolva haladóknak’ is szokták őket emlegetni, mert tisztelik a hagyományt és nem akarnak azonnal változásokat, hiszen egy robbanásszerű folyamatot nem lehet iránytani, így könnyen megeshet, hogy több kárt okoz, mint amennyi hasznot esetleg hoz. Ebből kifolyólag előre meghatározott normák szerint él és elvárja, hogy a többség (a közösség, amelynek ő maga is a része) által legitimált (törvényesített, jóváhagyott, elfogadott) értékeket az állam elismerje és támogassa. Klasszikus példa erre a családok támogatása a kormány részéről, amelyet egy liberális sérelmezhet, hiszen milyen alapon favorizál az állam egy meghatározott életmódot.

További különbség még a két világnézet között, hogy míg a liberális feltétel nélkül hisz az emberi jóságban és egyenlőségben – és itt nem a törvény előtti diszkriminációmentességre gondolok -, addig a konzervatív ember inkább gyanakvó az ismeretlennel szemben és hisz a teljesítményben, valamint az azzal elkerülhetetlenül járó egyenlőtlenségekben. Úgy is leírhatnánk a legfőbb különbséget, hogy a liberális inkább álomvilágban, a konzervatív inkább a realitások talaján él. Miért mondom ezt? Gondoljunk csak bele, a liberális gondolkodás egy egyetemi professzor számára maga a megtestesült Kánaán, de egy nyomortelepen élő nem tudja eldönteni, hogy számára mi a jó, hiszen ezt a létformát sem önállóan választotta, így segítség nélkül kitörni se tud belőle – erre kézzelfogható példa a játékgépek betiltása. A liberális sajtó hőzöngött az intézkedésen, mondván ez durván megsérti az egyén szabadságát. Az ő gondolkodásuk alapján igazuk volt, a családfő valóban nem a félkarú rablóba dobálta a család fenntartására szánt segélyt már rögtön a kiutalást követő első napon. Ezért szabadsága ebből a szempontból korlátozódott, de a kérdés az, hogy melyik a fontosabb. A cél (és ebben a helyzetben a jó), vagy az alkotmányossághoz való merev ragaszkodás (ebben az esetben a törvényesség) a fontosabb? Ha erre a kérdésre választ tudunk adni, akkor már nagyobb eséllyel tudjuk megmondani, hogy a két irányzat közül melyikkel szimpatizálunk jobban. Ezzel a dilemmával  egy későbbi bejegyzésemben részletesebben is foglalkozom majd.

conservative vs liberal
‘Az elhízás konzervatív és liberális megközelítése’. Érzékelhető a két érzület közi különbség: az egyik szembenéz a problémával és nem másokat okol, míg a másik a felelősséget próbálja eltolni magától, így téve elviselhetőbbé saját kudarcát. Fotó: pinterest.com

Túllépve a politikai, kulturális beállítottságon, egy másik fontos és a témához szorosan fűződő viszonyrendszerben is el kell tudnunk helyezni magunkat. Nem csak politikai értelemben vett jobb- és baloldal van, hanem ugyanez a felosztás a gazdasági nézetekre is érvényes.

Gazdasági értelemben vett jobboldalinak azt a személyt tekinthetjük, aki a minél kisebb állami elosztásban érdekelt. Az állam lehetőleg minél kevesebb adót szedjen be tőlem, ugyanakkor nem is várom el, hogy gondoskodjon rólam (nincs állami egészségügy, oktatás stb., a legelesettebb rétegről minimálisan gondoskodik, de a többiek fizetnek a szolgáltatásokért, mert hogy ezeket annak tekintik. Szintén klasszikus példa erre az állami- és magánnyugdíj rendszere. Az első esetben szabályozott, kötelező mértékű járulékot vonnak le a fizetésemből és a későbbi ellátást a jövő generációi fizetik, míg a magánrendszer értelmében mindenki a saját, későbbi jólétére tesz félre). A piac szabályozza a gazdaságot, az államnak még szabályozás szintjén sincs beleszólása. Az állami vagyon privatizálása (magán kézbe történő értékesítése) volt az első látható jele ennek a gazdaságpolitikai paradigmaváltásnak Magyarországon. A gazdasági bal ennek szöges ellentettje, a polgárok elvárják az ingyenes állami támogatásokat, cserébe jövedelmük nagyobb részéről hajlandóak lemondani. Látható, hogy ennek megvalósítása nagyobb államot is feltételez.

(A harmadik legnagyobb ideológiát, a szocialistát, szociáldemokratát kivettem, ugyanis a 2. világháború után fokozatosan csökkent, a rendszerváltozás után pedig kiüresedett az ideológia tartalma, gyakorlatilag teljes egészében átvette a liberális tanokat.)

Az olvasottak könnyebb átláthatósága érdekében vegyük szemügyre az alábbi ábrát:

politika-gazdaság tengely
Forrás: saját szerkesztés

Látható, hogy a ‘liberális mezőhöz’ (tehát, hogy valakit ténylegesen, 21. századbeli értelemben vett liberálisnak tekintsünk) való tartozásnak két feltétele van. Az egyik, hogy ideológiai értelemben baloldali legyen, a másik pedig, hogy gazadási értelemben jobboldalinak kell lennie. Magyarországon ilyen politikát csak az SZDSZ folytatott, illetve újabban a DK próbálja ide pozicionálni politikáját. A másik oldal esetében nincs ilyen megkötés, láthatjuk, hogy a jelenleg még fennálló német kormánykoalícióban is a két testvérpárt a CDU (kereszténydemokrata, inkább gazdasági jobb) és a CSU (keresztényszociális, inkább gazdasági bal) is közel azonos politikát folytat. Ebből kifolyólag a Fidesz nem is különül el élesen egyik irányba sem, gazdasági felfogása szempontjából inkább a diagramunk egyenlítőjének közelében található.