Miért kellenek a Soros Györgyök? – az index szerint

Szponzorált szájbarágó tanmesén keresztül próbálja okítani a népet az egyik vezető hírportál, látszólag a pénzügyi kultúra fejlesztésének önzetlen céljából. A szándék nemes is lehetne, ha nem rína le róla, hogy szinte már sértően veszi hülyére a magyar embereket. De vajon tényleg annak a neoliberális gazdasági modellnek a feltétlen hirdetése szolgálná a pénzügyi kultúra fejlődését, amit az egyik brókercég közvetítene nekünk, és amely végső soron a gazdasági világválsághoz is vezetett?

Nem, a címet nem én találtam ki, valóban így jelent meg az indexen a Miértország sorozat 4. része. Vagyis egészen pontosan ‘miért kellenek a spekulánsok?’ címmel jelent meg először az oktató videó, amit aztán a ‘miért kellenek a Soros Györgyök?’-re cserélt az ország egyik vezető hírportálja (a különbséget a cím és az url sáv közti eltérés is bizonyítja). Hogy miért kellett lecserélni a címet, talány. Talán mert úgy vélte a felelős szerkesztő, hogy nem elég egyértelmű, hogy mit is takar a spekuláns kifejezés, hogy ki is számít ma Magyarországon az első számú spekulánsnak. Ennél érdekesebb, hogy miért akarta a spekuláns és Soros György szókapcsolatok közötti asszociációt ilyen bántóan egyszerű trükkel összekapcsolni. Ennek megválaszolására két lehetséges magyarázat adódik: vagy annyira megtetszett neki a a spekulánsok munkakörét leíró, tulajdonképpeni felmentő magyarázkodás, hogy ezzel próbálta a milliárdos utóbbi időben kissé kopottas renoméját visszaállítani, vagy csak egész egyszerűen pontosan ebből a kétes hírnévből eredő szándékos provokáció volt a célja. Mindenesetre mind a két lehetséges megoldás objektív, szabad, független és felelős viselkedési mintát tükröz.

Végső soron talán nem is maga a címadás, hanem sokkal inkább a videó tartalma a lényeg. A kisfilm többé-kevésbé rendben van, nincs vele különösebb baj. Eléggé szájbarágós, de összességében korrekten írja le a piac működési mechanizmusait egészen az utolsó mondatig, amelyet hallva az az érzése támad az embernek, hogy az egész azt megelőző rész erre az egy mondatra lett felfűzve, amely így eléggé kérdőre vonja a látszólagos szándékot és amely mondat az egyébként kellemes hangú narrátor tálalásában így hangzik:

Lehet őket nem szeretni, mert pénzesebbek nálunk, de azért lássuk be: sokszor szükségünk van rájuk.”

És ebben az egy mondatban azt hiszem minden benne van, amit a liberális gondolkodók rólunk gondolnak. Így ez a videó nem más, mint a munkából és bérből élő ember tökéletes és totális arcul köpése. Mert hogy a videóban elhangzottak szerint csak azért nem szeretjük őket, mert ‘pénzesebbek’ nálunk. Vagy ahogy szintén a tanmese tanulásagai alapján megtudhatjuk:

Mégis miért utáljuk őt? Mert sokszor kihasználja a gyengéinket, drágán ad kölcsön, vagy akkor szedi a sátorfáját, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a pénzére. Ezzel időről-időre megnehezíti a gyengék életét.”

Tehát összefoglalva: azért utáljuk, mert ‘pénzesebb nálunk’, mert ‘nekünk szükségünk van a pénzére’, és mert ‘mi gyengék vagyunk‘.

Tehát minden utálatunk kizárólag az irigységünkből fakad. Nem is várom el egy olyan embertől a materializmuson kívüli örömök meglátását, aki csak a pénzt tekinti értéknek, de egy olyan embertől elvárom a gondolatokra való nyitottságot, aki a sokszínűséget tűzte zászlajára. Ugyanis nem az irigység miatt nem kedveljük a Soros György-féle spekulánsokat – már ha egyáltalán nem kedveljük őket -, hanem mert befolyással való visszaélésük során erőszakosan akarják átszabni Európa etnikai és kulturális arcképét, vagy mert mérhetetlenre nőtt kapzsiságuk országokat sodort a csőd szélére (lásd Nagy-Britannia esetét 1992 szeptember 16-án, amely ‘fekete szerdaként’ lépett be a köztudatba), vagy talán mert még élénken él tudatukban az általuk okozott 2008-as gazdasági világválság.

De az indexet úgy tűnik a valóság és a realitás már régóta nem zavarja, a lényeg, hogy a lecke el lett végezve, vagyis teljesítették a megbízójuk, egy brókercég megrendelését.

Reklámok

Jó migráns, rossz migráns – a média ítélethirdetése

A legújabb ellenzéki vesszőparipa, hogy a kormány letelepedési kötvénnyel való üzletelése már Afrikát is elérte. A hírt a tálalása teszi izgalmassá: ‘mekkora kétszínűség, hogy amíg plakátkampányt folytat a migrációról, addig titokban több ezer bevándorlónak ad zöld utat’. Nos, nem ennyire bonyolult ez. Aki hivatalos papírokkal, egy újabb üzleti lehetőség reményében veszi fel a kapcsolatot a hivatalos szervekkel az jöhet, aki viszont illegálisan, a rendszer kiskapuit kijátszva, a szociális hálón való élősködés szándékával, az pedig nem. Végső soron az eredmény egy újabb öngól, hiszen már maga a felvetés is tökéletesen cáfolja a liberális média mindenhol idegengyűlöletet vizionáló képzeteit. 

Összességében egyelőre nehéz megjósolni, hogy az offshore által körüllengett, egyenként 50.000 euróért értékesített letelepedési kötvények mérlege milyen eredményt fog majd gyakorolni a magyar gazdaságra, hiszen a vételáron túl ott van még a nehezen meghatározható, az országba, valamint az Európai Unió területére a kötvény vásárlói által hozott befektetések összege és azok várható hozamai – ami egyébként a kötvények létezésének legfőbb célját jelenti. Annyi viszont már bizonyos, hogy a mindig felkészült és objektív média máris az Orbán-kormány kétszínűségének legfőbb bizonyítékát láttatja benne, miszerint a bevándorlókat elutasító kormányzati narratíva mégiscsak letelepedéshez juttat külföldi állampolgárokat. Nocsak, ez aztán a hatalmas lebuktatás. Az éles szemű újságíróknak sikerült felfedezniük egy olyan ellentmondást, ami nem is létezik. Ti. soha senki nem mondta, hogy azok az üzletemberek, akik tisztességes szándékkal, mindkét fél számára előnyös feltételek mentén kívánnak befektetni a kontinens gazdaságába, azokat bárki is el akarná üldözni, épp ellenkezőleg! Mi annak az eszement folyamatnak akarunk véget vetni, hogy milliók, bármiféle azonosításra alkalmas okmány nélkül, kontrollálatlanul törjenek be országainkba, hogy visszaélve jóindulatunkkal és türelmünkkel, az őseink verítékes munkája révén megteremtett viszonylagos gazdasági fejlettséget és szociális juttatásokat biztosító rendszerünket kihasználva élősködéssel könnyítsék meg mindennapi életüket, ami után nemhogy hála, de erőszak jut a befogadóknak osztályrészül. Míg az egyiket elutasítani, a másikat megengedni lenne ostobaság. Nem is használok olyan nagy szavakat, hogy ezt a különbséget még egy óvodás is megértené, de hogy mindezek után továbbra is bátran használják az idegellenesség vádját, már mindenképpen elgondolkodtató, főleg ha a liberális média hitelességét kikezdő okokat kutatjuk.

afrika-news
A kérdéses hirdetés a New African című magazinban. Forrás: facebook.com

A média hitelességi válsága

Szintén friss hír, és legalább ennyire ad magyarázatot a válság okaira az a BBC-nek adott Szijjártó interjú, ahol Evan Davis a kormány által osztogatott tájékoztatóban található londoni no-go zónákról faggatta durva stílusban a külügyminisztert. Természetesen megértem a riporter vehemenciáját, én se szívesen ismerném be ilyen zónáknak a létezését, valamint azt, hogy Londonban az angolok aránya már 50% alá esett. Továbbá az a tény, hogy a muszlim vezetésű Londonban egy ‘közszolgálati’ csatorna riportere nem látja a no-go zónákat, önmagában szintén nem új keletű jelenség – a probléma megoldásának egyik legfőbb akadálya éppen az, hogy a polkorrektség béklyója miatt magát a problémát is tagadják -, de érdemes ugyanerről megkérdezni a londoni polgárok véleményét is, hiszen a hozzászólók által képviselt, egyöntetű vélemény újfent nem a média által láttatni kívánt képet támasztja alá, már sokadik alkalommal. Félek tőle, hogy ha ez így folytatódik, akkor nem a diskurzus fog változni, hanem a szólásszabadság jegyében egyszerűen csak letiltják az oda nem kívánatos kommenteket – pont, ahogy a 444 esetében is történt. Mindenesetre még én magam sem tudtam eldönteni, hogy az eset kapcsán sírjak e vagy nevessek, hiszen ha valaki ilyet az internet korában megenged magának, az vagy szimplán hülyének nézi a választókat, vagy – és ez a jobbik eset – csak nem érdekli a véleményük. Viszont azért annyi pozitívumot képes vagyok ebben is fellelni, hogy legalább saját maguk alatt vágják a fát a mérhetetlen képmutatásukkal. Hasonlóra ragadtatta magát korábban a német ‘közszolgálat’ is, amelyik éppenséggel a kölni eseményekről felejtett el beszámolni. Néha eszembe jut, hogy amikor ezek a médiumok kritizálják a magyar sajtószabadságot, akkor már inkább csak a megtiszteltetésre gondolok, hiszen ezekkel egy oldalra tartozni nem éppen büszkeség. Mindenesetre én október 2-án róluk is véleményt fogok mondani.

Fapados terrorizmus

Amíg a világ azon töpreng, hogy együtt kell e élnünk a terrorizmussal, addig a terroristák ‘innovatív’ tömegmészárlási eszközeire adott liberális magyarázatok kimerülnek az ideológiai alapú mosdatásokban. Erről eszembe jut a köztársaság bölcsőjében, egy multikulturális birodalomban, az ókori Rómában járatos közmondás: „Ostoba gyűlölet az, mi lenéz mindent, ami új, ám újat imádni csupán – gyűlöletes ostobaság.”

Még meg sem száradt a tinta legutóbbi, a civilizációk együttélésének nehézségeit taglaló bejegyzésemen, máris újabb esemény sokkolta – ezúttal a német – közvéleményt. Egy másfél éve, kísérők nélkül érkező fiatal afgán – bár ez dupla feltételes állítás, hiszen a nagy Wilkommenskultur következtében szükségtelenné váló bárminemű ellenőrzés miatt sem a nemzetiségét, sem az életkorát nem tudják a hatóságok pontosan megállapítani – néhány hónapnyi ‘sikeres’ integrációt követően, sűrű Allahu Akbarozás mellett, baltával támadt rá egy vonat utasaira, legfőképp egy hongkongi turista családra. A következmény egy mészárszékké változó vonatkocsi, tucatnyi életveszélyes sérült, egy lelőtt terrorista és egy megriadt – vagy inkább a bizonytalanság szakadékában egyre mélyebbre kerülő – társadalom.

Sajnos már napi szintűvé váltak a civilizációnk létét megkérdőjelező barbár támadások, így félő, hogy lassan el is veszti hírértékét, ami a sorsunk tehetetlenségébe való csendes belenyugvás végső jeleként is értelmezhető. De amire most szeretném felhívni a figyelmet, az az elkövetés módja. Na persze nem annak brutális kivitelezése okoz meglepetést, hanem az elkövetők szervezetlensége és eszköztelensége, hiszen már nem kellenek egyértelmű dzsihadista szálak, házilag készített pokolgépek vagy éppen csempészett khalasnyikovok. Bárkiből – némi kreativitással és az otthon használatos tárgyak felhasználásával – egy szempillantás alatt válhat tömeggyilkos, vagyis beköszöntött a fapados terrorizmus korszaka. Ez sajnos az idáig sem remekelő titkosszolgálati szerveket is még nagyobb teher alá helyezi, hiszen emiatt lehetetlen őket kiszűrni, ami védhetetlen helyzetet eredményez. Most látszik csak igazán, hogy ha valaki nem tartja be a közös együttélés írott-íratlan szabályait, akkor mennyire könnyedén összeroppanthatja az egymás kölcsönös tiszteletén alapuló törékeny társadalmi rendünket. Értem persze, hogy aljas gyilkosságok idáig és voltak és valószínűleg lesznek is, de még egyetlen (szub)kultúrának sem volt célja az értelmetlen és tömeges mészárlás.

Ezek fényében azt hiszem nem véletlen Manuel Valls francia kormányfő beszéde sem – akit a nizzai megemlékezésen először fütyültek ki, felemlegetve ezáltal politikai felelősségét -, amiben arról értekezett, hogy mostantól “együtt kell élni a terrorizmussal”. Ezt az állítást továbbá alátámasztani látszik Hollande elnök minapi beszéde, aki ezt azzal egészítette ki, hogy “kérem a franciákat, hogy vegyék fel a kapcsolatot a polgári védelemmel és az egyesültekkel, és vegyenek részt elsősegély tanfolyamokon, mert olyan állampolgároknak kell lennünk, akik képesek beavatkozni és részt venni a mentésben” – amivel tulajdonképpen elismerte a hatóságok tehetetlenségét a veszéllyel szemben.

Úgy tűnik, hogy a franciák már meg sem próbálják az illúzió látszatát kelteni, hiszen a közel-keleti lakosok importálásával a konfliktusokat is velük együtt importálták, így az ottanihoz hasonlatos állapotra próbálnak berendezkedni.

Ennek a narratívának a következményei már kristálytisztán láthatóak: “Ha még egy-két támadás bekövetkezik, a polgárháború szélére sodródhatunk” – mondta tavasszal a francia elhárítás főnöke. A helyzet elkeserítő, de a probléma tisztán látszik, ami azt jelentené, hogy elvileg nem megoldhatatlan. Ami miatt még sincs különösebb okunk az örömre, az a médiát uraló liberális mainstream politika válasza.

A média szerepe és felelőssége

Itt hosszasan sorolhatnám a sajtó magatartásával szembeni aggályaimat, de azt hiszem kifejezőbb, ha néhány konkrét példát hoznék a meghatározó, magát mértékadónak tartó orgánumok gyakorlatából.

Index.hu: “Most akkor iszlamista merénylet volt Nizzában, vagy sem?” címmel jelent meg egy erősen relativizáló szándékú írás, amely sok szempontot figyelembe vett, csak éppen a legfontosabbról próbálta elterelni a figyelmet. Beszédes, hogy néhány órával később már azt a hírt voltak kénytelen közreadni, hogy “Az Iszlám Állam vállalta nizzai terrortámadást”, így az a szégyen esett meg vezető hírportálunkkal, hogy a két hír egymás szerepelt a főoldalon, némi zavart keltve az ártatlan olvasók következetességre vonatkozó igényében.

444. hu: “Barátja halálát akarta megbosszulni a német vonaton baltával támadó afgán”. Ebből a cikkből pedig azt is megtudhattuk, hogy “nyugodt és kiegyensúlyozott emberként ismerték, jól haladt a beilleszkedése”. Ezek után csak félve merem feltenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem halad jól a beilleszkedése?

Közös vonás a relativizálási kísérletet végrehajtó újságírók technikájában, hogy nem vallásosnak és magányos farkasnak próbálják feltüntetni az elkövetőket. Az én kérdésem csupán az lenne, hogy mennyivel jobb, ha a fent említett módszerekkel, fegyver és szervezettség nélkül olyan emberek is szabadon gyilkolhatnak, akiket még csak az előéletük alapján sem lehet a legkisebb mértékben sem megszűrni?

Ideológiai szándék

Mindenez után felmerül a kérdés, hogy mégis miért jó ez nekik? Tényleg ennyire nem látnák a fától az erdőt?

Azt hiszem a válasz ennél sokkal prózaibb. Az immár vallássá váló, saját életszerűtlen toposzaik hajszolása teljesen elvakította őket – ironikus, hogy egyébként pont ezért üldözik a kereszténységet is. Többé már nem az egészséges életösztön logikája által diktált, és több száz év alatt folyamatosan formálódó élettípust használják tájékozódási pontként, hanem néhány 18. századi, valóban rendkívüli szellemi képességgel megáldott filozófus korabeli elgondolásának a kifigurázását próbálták dogmákká változtatni, mit sem törődve a racionalitások jelentette kihívásokkal.

Olyannyira a végtelenségig hisznek bennük, hogy a németországi támadás után a német Zöldek – ami valójában mára egy szélsőbaloldali ideológiát takar – egyik képviselője, Renate Künast továbbra is az ’emberi élet szentségébe és méltóságába vetett hitének’ következtében egy ilyen nyilatkozatra ragadtatta magát: “Tragikus az eset és együttérzünk a sebesültekkel. Miért nem lehetett a támadót csak támadásképtelenné tenni???? Kérdések!”. Pedig a régi jó, ‘elavult’ hagyomány alapján mi tudjuk, hogy az élet méltósága az áldozatoknak jár, de az elkövetőknek nem. Vagy, hogy az idegen nem jó vagy rossz, csupán más. És egészen addig szeretjük is, amíg nem tör az életünkre.

indiánok
‘Azt mondom engedjük be őket. Mégis mi baj történhet?’ forrás: townhall.com

A Nagy Liget-projekt

Akik most a liget átépítése elleni demonstrációkon rendőrállamot és diktatúrát kiáltanak, azok pont azt felejtik el, hogy éppen akkor nem lennének meg a jogállamiság működéséhez szükséges feltételek, ha elégedetlenkedők egy maroknyi csoportja meg tudná akadályozni a végrehajtó hatalom törvény által ráruházott intézkedéseit.

Lassan bohózatba illő fejleményeknek lehetünk szemtanúi a városliget tervezett átalakítása ellen zajoskodó maroknyi csapat akciói nyomán. Folyamatosan jönnek a hírek “csak másnap dél körül engedték ki a Közlekedési Múzeum tetejére felmászó ligetvédőt a zárt osztályról” – mert ez valóban a normális polgári viselkedés megtestesítése. De az már nem derült ki ebből a roppant objektív tudósításból, hogy a ligetvédő – érdekes a kreált jelző is, mitől védi meg a ligetet, a fejlődéstől? – azért került egy napra kórházi felügyelet alá, mert – az általa képviselt szubkultúrára egyébként jellemző módon – tudatmódosító szerek hatása alatt állt. Mondjuk ez azért elég sok mindent meg is magyarázna. Azt azonban semmiképp, hogy ezen események következményeként még ő élne a feljelentés lehetőségével, mondván az intézkedő rendőrök előállították. Tetszett volna hasonlót 10 évvel ezelőtt csinálni. Emlékezetes momentum volt, amikor Vona Gábort, egy akkor már középpárt vezetőjét egy ülőtüntetésről, a kamerák kereszttüzében kapták ki a rendőrök, majd ellentmondást nem tűrően bilincselték hátra a kezét.

De a jogállamiság újonnani lábbal tiprására nem csak ez a derék fiatalember hívja fel a figyelmet. Az előre bejelentett demonstrációt a hatóság arra hivatkozva oszlatta fel, hogy az érdeksérelmet okoz – jelen esetben – a vagyonkezelő Városliget Fejlesztési Zrt.-nek, mivel az építési vállalkozó nem tudta megkezdeni a bontást. A gyülekezési törvény erre valóban lehetőséget ad. Amitől ez mégis izgalmat okoz, az az, hogy a ‘ligetvédők’ a rendőrállam felkiáltásokkal nyugtázták a szabályszerűen, szelíden ámde határozottan eljáró rendőrök intézkedését. Itt megint csak szeretnék egy finom utalást tenni a 2006-os eseményekre, amikor a ‘demokraták’ által irányított rendőrség viperákkal és gumilövedékekkel óvta a jogállamot az elégedetlenkedők koránt sem csekély tömegétől.

A tüntetés valódi szándéka

Számomra a legérdekesebb momentum ugyanakkor az, hogy a társadalmi kérdésekben mindenkor a progresszivitást (fejlődés, haladás), hirdetők valójában minden valódi fejlődést meggátolnának, ami az a jelenlegi kormányhoz köthető. Éppen ezért indokoltnak tűnik, hogy éljünk a gyanúperrel, hogy az egész ‘ligetvédelem’ is csak eszközéül szolgál a mindenkori érdekeiknek, amely mögé – az könnyebb társadalmi eladhatóság érdekében – folyton magasztos szólamokat keresnek – ez olyan, mintha a saját érdekeim fontosságát én is valamilyen felettes szándékkal próbálnám igazolni. Idáig közkedvelt volt a demokrácia védelme, amit most a környezet védelmének hívószava vett át. De amit ez a fenti példában is láthattuk, ott sem a jogállamiság miatt aggódnak, ahogy ezúttal sem a környezet megóvása az elsődleges cél. Mindenkinek azt szoktam javasolni, hogy ha már nehezen lát át mindennapos politikai manipulációkon, akkor hallgasson a józan eszére és meglátja, hogy a valóságban mi is szolgálhatná jobban az élővilág és természet érdekeit.

Így néz ki jelenleg a Petőfi Csarnok…

pecsa
Fotó: Tuba Zoltán – Origo

… és így fog kinézni a terület a felújítás és az Új Nemzeti Galéria elkészülése után:

városliget utána
Fotó: ligetbudapest.org

A képekből azt hiszem egyértelműen látszik, hogy a magukat zöldeknek kiadók tulajdonképpen ismét csak a politikai szándékukat próbálják vonzóbb köntösbe rejteni. Nem csoda, ha az ÖKO-irányvonalat a leghitelesebben képviselő Schiffer is lelépett közülük.

Így hát a Nagy Liget-projekt sem tűnik másnak, mint a téma nélküli, tehetetlen ellenzék egy újabb, kormány elleni elkeseredett akciójának, amit én személy szerint megértek, de továbbra sem tudom tolerálni a gyávaságot és képmutatást, ami mindannyiunk közös érdekének szabna gátat. Végezetül pedig ne feledjük, hogy mennyivel jobb ötlet a kultúrát előtérbe helyező múzeum negyed építésébe kezdeni, mint az önmagát fényező és értékét teljesítmény nélkül is magasba emelő kormányzati negyed vágyálmának megvalósításába.

Mit jelent ma a foci Magyarországon?

Akik az Eb-n nyújtott alázatos és káprázatos teljesítménybe – amelynek néplélekre gyakorolt jelentőségét a megbénult belváros is mutatja – is a politikát szeretnék belelátni, azoknak van egy rossz hírem: a sikert követően a kórházak helyén is stadionok fognak épülni, a keretbe csak Orbán jóváhagyásával lehet bejutni, a taktikai felállást pedig maga Habony Árpád mondja tollba.

A mai nap is a magyar válogatott Ausztria ellen kivívott győzelméről szólt. Ez képezte minden beszélgetés alapját és ezt harsogta a sajtó is, beleértve még a 444-et is – itt természetesen azért nem az óriási és hirtelen jött fociszeretetről van szó, hanem sokkal inkább az játszhatott szerepet a szerkesztési gyakorlatban, hogy a mindent átható eufória-vonatra ők is felszálljanak, ha már olvasóközönségük gyakorlatilag megszállta a 4-6-os vonalát.

De természetesen nem volt mindenkinek önfeledt a siker után érzett öröme:

“Egy meccset nyertek… ennyi…. szép és jó… de ez az eufória….”

“De az nem lehet, hogy Putyin elkezdte zsarolni az osztrákokat, hogy nem lesz gáz, ha a pincsije nem kap legalább egy győzelmet? Ez sokkal hihetőbb!”

“Ha kicsit kívülről nézi az ember, az EB eddigi legszarabb meccse volt, egy szörnyen gyenge osztrák csapat miatt. Ahhoz képest gyenge, amit mondtak róluk.”

“fizethetitek tovabb a stadionmaniat luzerek de orujjetek csak szanalom”

“Az EB-t nem nézem, mert nem látom a “nemzeti” foci értelmét…(mondjuk ha kiesik a magyar csapat akkor lehet jövök majd röhögni a kesergő jobbos csürhén :))) ennyi öröm nekem is jár :)) )”

És a sort még hosszasan lehetne sorolni. Hasonló logika mentén, de végre személyes tapasztalatom is volt a témában. Ma délután a véletlen folytán az egyik olyan kollégámmal ebédeltem, akivel korábban lényegében csak a köszönésre szorítkozott a kommunikációnk.

Amikor a kínos csöndet oldandó, feltettem neki a kérdést, hogy “na és mit szólsz a tegnapi meccshez?”, láttam az arckifejezésén az undort és az ilyenkor megszokott jolly joker hagyta el a száját: “nem szeretem, amikor a fociba belekeverik a politikát”. Eléggé tanácstalannak véltem, amikor szembesítettem vele, hogy igazából ő volt az, aki beemelte a politikát a beszélgetésünkbe. Majd jött a korrekció: “igen, de a vízilabda és az úszás”. Igen, ezek valóban fontos sportágak – bár ha emlékezetem nem csal, akkor mostanában az úszás ellen is keresztesháborút indítottak -, de koránt sem vonzanak annyi érdeklődőt, mint Európában például a foci vagy Amerikában a kosárlabda vagy a baseball.

Ne áltassuk magunkat, a fanyalgóknak nem az orbáni fociszeretet miatt derogál a labdarúgás, hanem amiatt, amit tulajdonképpen képvisel: alázat a felkészülésben, tisztesség a küzdelemben, dicsőség a győzelemben és méltóság a vereségben. Játékos elsajátítása az élet tanításainak, amely végén az egyének csapattá, a csapatok pedig közösségekké válnak.

És ha a kitörő eufóriára a 44 évnyi megvonás mellett egy másik magyarázatot is akarunk találni, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindez tíz nappal a trianoni tragédia emléknapja után történt, így azt hiszem ez valóban egy méltó eredmény az új kezdet hírnökéhez.

Az Európa-bajnokság rejtett céljai

A hírportálok által az ultrák balhéira kihegyezett tudósítás célja tulajdonképpen az európai ember esendőségét hivatott bemutatni, mintegy ellensúlyozásaként a médiát az elmúlt időben uraló migránsok balhéi mellett. A háttérben már fel is sejlik a végső szándék: a nemzeti lobogók és ezáltal a nemzetek eltörlésének bármi áron történő kierőszakolása.

‘Keletnémet neonácik’, ‘egyre félelmetesebb a hangulat Marseille-ben, egy szurkoló életveszélyben’. Ilyen és ehhez hasonló bejegyzésekkel harsogta tele a sajtó az angol-orosz meccs utáni történéseket. A magát mértékadónak nevező portálok, amelyek korábban a legdurvább eseményekről is csak visszafogottan számoltak be, ezúttal magát az apokalipszist vizionálják. A felháborodás természetesen érthető, de úgy tűnik, hogy lemaradtam pár epizóddal, ugyanis fogalmam sincs, hogy mikor váltak ennyire rendpártivá a liberális véleményvezérek. Mivel a labdarúgó bajnokság után borítékolhatóan visszatérnek majd a mérsékelt szólamok, így felmerül a gyanú, hogy a kettős mérce alkalmazásának egyetlen célja a szurkolók – akik túl azon, hogy fehérek, még férfiak is és ráadásul egy nemzetet képviselői – lehető legrosszabb színben történő feltüntetése a világ közvéleménye előtt.

A sajnálatos események ugyanakkor még egy kérdést felvetnek, hiszen a balhé már a stadionon belül elkezdődött: vajon ha ilyen komoly pirotechnikát és jelzőrakétákat könnyűszerrel be lehet vinni a meccsekre, milyen védelemre számíthatunk egy esetleges terrortámadás esetén?

Szerencsére erre még nem volt példa, ami reméljük, hogy nem is fog változni. Viszont a szerencsén túl ennek sokkal inkább ahhoz van köze, hogy bármennyire is próbálják összemosni a két csoportot, az ultrák – legyenek bármennyire is vandálok – viselkedésének egészen mások a mozgatórugói. Az ő céljuk nem az emberek tömegeinek esztelen lemészárlása, sokkal inkább egy vélt vagy valós érdek agresszív úton történő érvényesítése. Természetesen mind a kettő elítélendő, de egyenlőségjelet nemcsak azok összehasonlíthatatlansága miatt nem lehet tenni, hanem mert – meg merem kockáztatni – egy kevésbé túlfűtött és kevésbé borgőzös hangulatban a társadalmi együttélés alapszabályait többé-kevésbé képesek és szándékukban is áll betartani.

 

Az összemosás célja

De ha egy másik magaslatról szemléljük az eseményeket, akkor könnyen új megvilágításba kerülhet az összemosás célja. A német Zöldek már egyenesen a zászlók betiltására, bojkottjára hívnak fel:

„A nacionalizmus a patriotizmus egy formája. Aki hazafinak határozza meg magát, az kirekeszt másokat. A patriotizmus hatásának mindig vannak következményei, különösen ott, ahol agresszívabb formában jelenik meg és a másikat ellenségként bélyegzi meg. A futball Európa-bajnokság alkalmából minden szurkolót arra szólítunk fel, hogy ne adjanak teret a nacionalista gondolatiságnak! Futballszurkolók, le a zászlókkal!” – közölte a szervezet.

Ez természetesen nem áll távol a hazai liberális megmondóemberek véleményétől sem, azzal a különbséggel, hogy ők a gyűlöletüktől vezérelve egészen odáig merészkedtek, hogy örülnének a magyar csapat vereségének. Megértem céljaikat, de azon kívül, hogy nem értek egyet velük, nem tartom jó ötletnek ha politikai célokat helyeznek az országuk, nemzetük érdekei elé – sajnos a Tavares-jelentésnél már bebizonyosodott, hogy ez számukra nem okoz gondot és egyre inkább úgy tűnik, hogy országuk boldogulása, előremenetele is csak másodlagos szempont.

Végül pedig egy jó tanács a botránykereső és szenzációhajhász liberális tollforgatóknak: az igazán durva és megbotránkoztató események ez idő tájt nem Franciaországban, hanem Orlandoban történnek.

Az MNB és a közpénz

A média érdeklődésének középpontjába a MNB és annak gazdálkodása került. No persze nem azért, mert bármi törvényelleneset, vagy netalán gazdaságilag kedvezőtlen tranzakciót hajtott volna végre, hanem éppen ellenkezőleg: a korábban a világválságból is sikeresen talpra álló gazdaság menedzserét, Matolcsy Györgyöt kezdték ki, tulajdonképpen a Nemzeti Bank jövedelmezősége okán.

Az elmúlt napok eseményei az MNB körüli botrányoktól voltak hangosak. Úgy is mondhatnánk, hogy a média liberális fele össztüzet zúdított Matolcsy Györgyre a jegybank által kezelt pénzek felhasználási módja miatt – az alapítványok közel 280 milliárdos vagyonának elenyésző részét, 5 milliárdot fordították haverinak minősített cégek támogatására, a vagyon többi részét, mintegy 86%-át a biztos befektetésnek tekinthető állampapírokba forgatták, a maradékot pedig ingatlanokba fektették.

A cél világos: az államadósságot finanszírozó nagy intézményi hitelezők kiváltása. Bár nem piaci alapú, de ilyennek számított az IMF is. Csakhogy, ez a pénz sem volt ingyen. Az ára – a kamatokon túl -, hogy a hitelért cserébe beleszólt az ország működésébe, megkötötte kezünket és végső soron elvette szuverenitásunkat. (Egyesek talán még emlékeznek arra a drasztikus, fűnyíróelvű kiadáscsökkentésre, ami Bajnai-kormány egy éves regnálási ideje alatt fennállt.)

De a legnagyobb probléma – bármilyen furcsán is hangzik ez – nem a megszorító intézkedésekkel összefüggésben volt, hanem a mozgástér csökkentésében. Gyakorlatilag egy olyan állapot fenntartását kívánták ezzel elérni, ahol teljesen mindegy, hogy ki a kormányzó párt, a döntések meghozatala az adósságon keresztül az ő kezükben van. A kormányra kvázi bábként tekinthetünk, aki nem az őt megválasztó polgárok érdekében cselekszik, hanem csupán szolgai módon teljesíti gazdái parancsait. Ezért érkezett annyi támadás Brüsszel felől, mert egy demokratikusan, a szavazók elsöprő többségével megválasztott kormány úgy döntött, hogy minden erejét összeszedve megpróbálja ledobni az elődei által önként viselt rabláncot, és ezért zúdul most is támadás az ezt a folyamatot akkor még nemzetgazdasági miniszterként levezénylő jegybankelnökre. Az intézkedéseknek köszönhetően ma nem szólhat bele a világ pénzügyi vezetése az ország belügyeibe, amely hatalom egyébként az EU integrációjának fokozásában érdekelt, hogy az állampolgárok akarata helyett a pénz diktáljon. Hasonló folyamat zajlott le néhány napja Ausztriában, ahol az EU-ra kritikai szemmel tekintő FPÖ megnyerte az elnökválasztás első fordulóját és utána azonnal támadás érte immáron az osztrák társadalom jelentős többségét.

Az államadósságról

“Az államadósságot nem visszafizetni kell, hanem számon tartani” – tartja a közgazdász vicc, de az a jó vicc, aminek a fele igaz. Jelen esetünkben azért nem kell visszafizetni, mert a magyar államadósságot nem is lehet visszafizetni. Érdekes lehet a kérdés, hogy miért ad valaki kölcsön egy olyan országnak, akiről tudható, hogy nem képes azt visszafizetni. Azért, mert az államadósság finanszírozása elsősorban nem az üzletről szól, hanem a befolyásszerzésről – az állampapíroknak a legalacsonyabb a jövedelmezősége a pénzügyi instrumentumok közül. A magas államadósság révén képesek irányítani országokat. Példa erre nálunk az IMF, vagy napjainkban Görögország viszontagságos esete.

De hogy lehetséges az, hogy egyes országok elképesztően magas államadósság mellett is gazdaságilag sikeresek tudnak lenni? Japán GDP-hez viszonyított államadóssága lassan eléri a 230%-ot (!) – Magyarországon ugyanez az arány 76,9% – és mégis a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa. Úgy, hogy az állampapírok döntő többsége a lakosság kezében van, akik a pozíciójukat nem befolyásszerzésre akarják felhasználni, vagy legalábbis oly módon, hogy a kormányzat ebben a modellben kénytelen az állampolgárok kegyeit keresni, hiszen ők finanszírozzák a költségvetést.

Monetáris finanszírozás

Magyarország jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy a polgárai által finanszíroztassa működését, így ha ki akar szabadulni a 21. századi gazdasági gyarmatosításból, akkor alternatív megoldások után kell néznie. A botrány kapcsán szintén felemlegetett vád a monetáris finanszírozás, vagyis hogy a jegybank pénzt nyomtat, hogy abból finanszírozza az államot. Ez azért jelentene problémát, mert ha a jegybank adhatna pénzt az államnak, akkor a kormánynak nem állna érdekében a kiszámítható költségvetés, mert a pénznyomtatás révén gyakorlatilag korlátlanul állna rendelkezésre fedezet a hiány ellentételezésére.

Igen ám, de ma Magyarországon fegyelmezett a költségvetés, alacsony a hiány, csökken az államadósság – nekünk vannak az egyik legjobb makrómutatóink Európában. Tehát a jegybank nem esztelenül pótolja a kormányzati költekezést és nyomtatja a pénzt, hanem szigorú ellenőrzés alatt tartja azt. Ne feledjük, hogy a kifogásolt pénznyomás legfőbb jele – éppen a folyamatosan növekvő, forgalomban lévő pénzmennyiségből adódó leértékelődés – az infláció. Ma Magyarországon 0,9 % az infláció, alacsonyabb, mint eddig bármikor.

(Más kérdés, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő FED is pontosan ugyanezt csinálta, amikor a pénzügyi lazítás keretein belül bejelentette, hogy nagyon sok állampapírt fog vásárolni, amivel lenyomta az államkötvények hozamát, aminek révén olcsóbban tudta finanszírozni magát az USA. De nagyon sok olyan intézkedés van még a világon, amelynek demokratikus voltát nem az határozza meg, hogy mit tesznek, hanem az, hogy ki teszi.)

Függőség vs. Függetlenség

Egy ország irányítása fölötti ellenőrzés megszerzésére az államadósságon túl más lehetőség is kínálkozik, és ez az ideológiai nevelés. Úgy is mondhatnám, hogy az államadósság a fegyver, amely gúzsba köt, de a liberalizmus az eszköz, amely lebontja önvédelmi mechanizmusunkat. Hiszen a gazdasági gyarmattartás mit sem ér, ha az emberek tudnak róla. Az a legjobb, ha mindezt önként vállalják, mert akkor nem kell tartani a lázadástól. A régi gyarmatbirodalmak is azért omlottak össze, mert a gyarmatosítottak a saját bőrükön tapasztalták a gyarmatosítok elnyomását. Manapság ez sokkal humánusabban történik és a birodalmak helyét is átvették a nemzetközi vállalatok.

Éppen ezért nem meglepő, ha a nemzetközi érdekcsoportok által irányított média támadást indít minden függetlenedési kísérletre. A feladatukat persze ezen az eseten kívül is mindennap ellátják, hiszen mézes-mázas ideológiákon keresztül akarnak irányítani minket – ez sokszor már odáig fajul, hogy a nemzet a saját érdekét is háttérbe szorítja, mert elhiszi, hogy jó lesz neki, ha nem a saját sorsa kovácsa, hanem egy nagyobb, hatalmas erő feltétel nélküli kiszolgálója. Ideológián keresztül irányítanak bennünket, és aki elbagatellizálja ennek jelentőségét és hatékonyságát, az emlékezzen arra, hogy a nácik is egy ideológián keresztül vettek rá tömegeket a népirtásra.

Demokrácia vagy jólét?

A liberális demokrácia ideológiája a nácizmus ellenideológiája. Nem is lehet más, hiszen annak megfékezésére jött létre hovatovább az alkotmánybíróság is, amely céljait tekintve a garancianyújtás letéteményese, hogy a jövőben ilyen semmiképp se történhessen. De ennek hatására nyert egyre nagyobb szerepet többek között az emberi jogok kérdése is.

Nem tűnik ellentmondásnak a bekezdéscímben feltett kérdés – hiszen nem is az -, inkább csak a prioritások között állítana fel egy rangsort, hiszen végső soron mi is a célunk? Hogy jólétben éljünk – legyen az bármilyen rendszerben – vagy mindenképp liberális demokráciában, függetlenül jólétünktől és boldogságunktól?

Attól, mert ez a jelenünk, ebbe születtünk, ne gondoljunk, hogy nincs a liberális demokráciánál jobb életfeltételeket kínáló rendszer. Mint ahogy azt a történelem már bebizonyította, az élet a folyamatos fejlődésről szól, mindig jön valami új, valami jobb – igaz, az akkori hatalom birtoklói tűzzel-vassal üldözték is őket, vagyis nincsen új a nap alatt. A veszélyekkel dacolva mégis rengeteg újító vitte győzelemre a régi, uralkodó rendszerek elleni küzdelmet, aminek következtében az elavult közhiedelmek fölött eljárt az idő így kerülve a történelemkönyvek oldalaira – most a liberalizmuson a sor. A tömeges migráció, mint ahogy minden veszély – éppen ezért lehetőség is egyben. Európa utolsó lehetősége, hogy kiszakadjunk ebből diktatórikus, elnyomásos rendszerből és áttérjünk végre a szabadságra. De nem a szabadságot az anarchiával keverő szemléletre, hanem a felelősségteljes és emberhez méltó szabadságfelfogásra. Ez az, amit illiberális demokráciának nevezünk – és ami a liberális ellentettje, az szükségszerűen mindig nagyobb szabadságot jelent.