agitatio.hu

Kedves Agitátorok!

2016. november 21-től a bejegyzéseket a www.agitatio.hu oldalon követhetitek. A váltás oka, hogy a jövőben szeretnék még jobban a felhasználói igényekre koncentrálni, valamint a képek mellett immár videókkal is tudom illusztrálni fő üzeneteimet. Ezen kívül egy új menüstruktúrával szeretnélek meglepni Benneteket, hogy könnyebben eligazodhassatok a tartalmak sűrűjében. Bízom benne, hogy az újítás elnyeri tetszéseteket.

Ne feledjétek! – olyan időszakában vagyunk most a történelemnek, ahol állandó a változás, így hát egészen biztos, hogy még több témát fogok új nézőponton keresztül új megvilágításba helyezni. Remélem, hogy ebben a konstruktív párbeszédben továbbra is partnerként számíthatok rátok.

-agitatio-

Európa, jobbra át!

Donald Trump lett az amerikai elnök, ami nem várt fordulatot hozhat a nemzetközi politikában. Ez a jobbratolódás Európában már érezhető volt a Brexitnél, valamint a populistának bélyegzett pártok felemelkedése során is, ám ez a folyamat most új sebességbe kapcsolhat. Tegnap Bulgáriának is új, oroszbarát elnöke lett, de december 4-én Ausztriában és Olaszországban is fontos választásokat tartanak, amelyek megváltoztathatják a politikai fősodor irányát. De a legérdekesebb kérdés mégiscsak a németek reakciója lesz, hiszen a merkeli bevándorláspolitika is annak a történelmi tapasztalatnak az eredménye, hogy az amerikaiakkal nem célszerű konfliktusba keveredni. Meglátjuk, hogy ez a bölcs gondolat az új amerikai elnök alatt is fenn fog e állni, mert Európában a németek nélkül nincs teljes fordulat.

November 9-én eldőlt, hogy az Egyesült Állomok következő elnöke Donald J. Trump lesz. Ez a nem várt fordulat szemmel láthatóan kiverte a biztosítékot néhány, a másság mindenen túli elfogadását hirdető csoportosulásnál. Azóta egymást követik a Trump elleni tüntetések, amelyek résztvevő között, mint megtudtuk szép számmal akadnak fizetett provokátorok is. Az eset sok tekintetben hasonlít a Brexit során tapasztaltakra, hiszen Californiában itt is mozgalom indult az elszakadásért, akárcsak Londonban. Azon a kérdésen már túl vagyok, hogy a demokraták mégis miért képtelenek elfogadni egy demokratikus választás eredményét – vélhetően mert csak addig ‘demokraták’, amíg az számukra kedvező eseményeket takar -, de sokkal érdekesebb, hogy a tüntetések indoklásának a ‘gyűlölet embere’ elleni fellépését jelölik indoknak. Nem tudom, hogy a ‘gyűlölet’ ellen miért épp a gyülölködést gondolták morálisan elfogadható magatartásnak, de az már nem ennyire közömbös, hogy ezeken az anarchia közeli tüntetéséken egy ember már meg is halt. Érdekes, hogy megint azok tombolnak és pusztítanak az utcákon, akik béke hírnökeinek szerepében akarnak tetszelegni – úgy tűnik ez valami balos szokás lehet, mert nálunk is akkor voltál ‘csőcselék’, ha a Gyurcsány kormány ellen tüntettél, de ha az Orbán kormány ellen, akkor hirtelen szabadsághőssé avanzsálsz; félelmetes párhuzam.

natebeeler_cagle
Hát igen, elég érdekesen hat, amikor a ‘gyűlölet ellen tiltakozók’ szítják a legnagyobb gyűlöletet. Forrás: dispatch.com

A történtekből ugyanakkor a társadalomban meglévő feszültség kiolvashatóságát tartom az egyetlen pozitív hozadéknak, amely a tét növekedésével fokozatosan csak nőni fog. Végre leleplezték önmagukat, és nem kell tovább folytatni ezt az értelmetlen moralizáló vitát az erkölcsről, meg emberi értékekről, hanem végre őszintén beszélhetünk az embereket érdeklő fontos kérdésekről.

A dominóhatás

Annál is inkább, mert a történetnek súlyos következményei lesznek az egész világra, így Európára nézve is. Úgy tűnik, hogy a korszellem alapján elindult egy olyan folyamat, amely során a polgári lakosság, mintegy tüntetőleg fellázadt az eddigi, a polkorrekt gondolkodást meghonosító politikai elit ellen, amely a populistának bélyegzett pártok előretörését hozza magával. Középtávon pedig a liberalizmus, mint eszme bukását is jelenthetni, ugyanis jelenlegi formájában nagyon úgy fest, hogy nem tud megújulni, és a valós problémákra valós megoldásokat kínálni. Ennek legfőbb oka, hogy ha dogmatikus alapelveiből engedne, akkor azzal maga ismerné el alkalmatlanságát és azonnal összeomlana. Mindenesetre a végjáték így is ugyanaz lesz, csak hosszabb ideig fog eltartani a szenvedése, ami viszont a jobboldali pártok könnyű győzelmének ígéretét hozza magával, mintegy önmagát erősítő dominóhatást kiváltva.

profecia
Végső soron, amit populistának bélyegeznek, az maga a demokrácia: “Ahogy a demokrácia tökéletesedik, az elnök által képviselt hivatal egyre közelebb és közelebb kerül az emberek belső lelkületéhez. Egy nagyszerű és dicsőséges napon az emberiség végül el fogja érni szíve vágyát, és a Fehér Házat egyenesen egy hülye és teljesen egoista idióta fogja elfoglalni.” Forrás: latimes.com

Már a magyar kvótaügyi népszavazás is hasonló hatást válthatott volna ki, de a végülis érvénytelen eredmény ezt felülírta, ugyanis ezek után nem valószínű, hogy kétes kimenetelű szavazásokra más pártok is bevállalnák a kockázatot. Viszont ami késik nem múlik, hiszen Trump megválasztása után már nincs több mellébeszélés, erre a nem várt – vagy inkább a politikai elit által nem remélt – választási eredményre választ kell adnia az európai elitnek is. Tartok tőle, hogy a brüsszeliták által lenézett jelölt hatalomrakerülésére annyira nem számítottak, hogy az elmúlt évben a Trump ostorozásására alapuló kommunikációt már nehéz lenne egy 180 fokos fordulattal visszafordítani, és ezáltal helyreállítani a megtépázott nemzetközi kapcsolatokat. Ez pedig újabb lendületet ad annak a már egyébként is elindult nemzetközi folyamatnak, amely a valódi politikai változás ígéretét hordja magában. Mai hír, hogy Newt Gingrich, korábbi republikánus házelnök, akit Trump leendő külügyminisztereként tartanák számon, egy interjúban arról beszélt, hogy

Magyarország a beérkező migránsok számát egyetlen nap alatt 99 százalékkal csökkentette, egyszerűen egy hatékony kerítés megépítésével és annak az őrzésével.”

Párhuzamot állítva a mexikói határ felől érkező illegális bevándorlókkal. Mennyire más szemlélet az a leendő amerikai adminisztrációtól! Sehol egy fasiszta jelző, sehol egy elítélő, emberi jogokra vonatkozó nyilatkozat. Magyarország a mai Amerikában a példát jelenti, és nem az antikrisztust, amely szerepet a demokraták előszeretettel sütöttek ránk, nem kifejezetten javítva ezáltal az egyébként sem túl rózsás magyar-amerikai kapcsolatokat.

Európai változási hullám

Érdekes, hogy a magyar kormány az egyetlen, amely hivatalból kezdte meg akkor még különutas politikáját, így ez az új hullám nemhogy el nem sodorja, de inkább növeli ázsióját, hiszen azóta minden nemzetközi választáson a számára kedvező jelölt került ki győztesen. A sor Lengyelországban kezdődött, majd jött egy kevésbé fontos, de mégis ebbe a körbe illeszkedő horvát szavazás, a legújabb ország pedig, ahol változás állt be, az Bulgária. Épp most bukott – mondott le a kormányfő az elnökválasztás eredménye miatt – meg az EU-párti kormány, amely Brüsszel és Washington erős ajánlására felmondta pl. az országon átvezető Déli Áramlat gázvezetéket. Nagy kérdés, hogy az új oroszbarát kormánnyal, és az orosz-török kiegyezéssel mi lesz ennek a vezetéknek, és ezáltal a régió geopolitikai helyzetének a sorsa.

Kevésbé fontos szereplő a nemzetközi térképen, de újabb ok az aggodalomra a románoknak, hogy Bulgária mellett Moldáviában is oroszbarát elnököt választottak. Ezek a történések is az együttműködésre ösztönözhetik a román vezetést, vagyis itt kevésbé önszántukból, mint politikai kényszerűségből, de mégis beállnak az új irányba – azért nem kell aggódnunk a románokért, a történelem során számtalanszor bizonyították már, hogy pontosan tudják, hogyan kell az erősebb irányába helyezkedni.

December 4-e lesz a következő nagy mérföldkő Európa jobbratolódásában, hiszen Ausztriában végre talán megtartják az elnökválasztás második fordulóját is, ahol a mostmár a közvélemény-kutatóknál is népszerűbb jobboldali jelölt Hofer vezet a zöldek jelöltje előtt. Ha a nemzetközi folyamatokat nem is vesszük figyelembe, akkor sincs túl soka bizalodni a liberális-baloldali tábornak, ugyanis a kormány a bukott kancellár után érezhetően jobboldali szavazóknak kedves húrokat penget, elsősorban Sebastian Kurz külügyminiszter révén.

Ezen a napon egy másik – talán még fontosabb – államban is tartanak egy szavazást. Olaszországban, a kormányon lévő baloldali Renzi jelentette be, hogy ha nem szavazzák meg a kormányfő parlamenti és választási reformját, akkor lemond. A kutatások alapján az ő szénja sem áll túl jól, így egy előrehozott választáson vélhetően a szintén populistának bélyegzett Öt Csillag Mozgalom gyűjthetné be a legtöbb szavazatot. Tovább fokozza ez az EU amúgy sem épp elhanyagolható problémáit, hogy ráadásul a párt még az eurózónából való kilépés lehetőségét is belengette, amit egyébként az olaszok fele is támogat.

A téli álom nem tart sokáig, ugyanis egyből követi a tavaszi ébredés. Március 15-én Hollandiában tartanak választásokat, és ha nyer a Geert Wilders vezette iszlámellenes Szabadságpárt, akkor könnyen lehet, hogy az Unióból is kivezetné a hollandokat. Jelenleg fej-fej mellett állnak a liberálisokkal.

Ennél lényegesen jelentősebb, hogy május 7-én Európa második legnagyobb államában, Franciaországban tartanak választásokat. Itt a teljesen megroggyant kormányzó baloldal száll szembe a megosztott jobboldallal. A baloldali Hollande a francia történelem legnépszerűtlenebb elnöke, konzervatív kihívója pedig az a Sarkozy, aki könnyen lehet, hogy az elnökválasztási kampányát a bíróságon fogja tölteni, egy korábbi korrupciógyanús botránya miatt, így megnyílik a tér a populista Le Pen vezette Nemzeti Front előtt, amely párt szinte elsőként gratulált Trump győzelméhez.

Már csak hab a tortán, hogy szeptemberben Németországban is szövetségi választásokat tartanak, amelyből a nemzetközi politikai hullámot eddig jól meglovagló AfD megerősödve kerülhet ki. Bár maga a választás vélhetően nem fog egyértelmű változást eredményezni Németországban, de egy megerősödött populista párttal, és ilyen nemzetközi politikai klímával már Európa leghatalmasabb állama sem vonhatja ki magát a következmények alól. Beszédes, hogy Merkel még mindig nem jelentette be, hogy indul e kancellárként a következő ciklusban. Ha az amerikai elnökválasztás eredményeit várta, akkor kötve hiszem, hogy olyan eredményt kapott, amely az újraindulása melletti érveket erősítette volna meg.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy a következő év még a mostaninál is izgalmasabb lehet a politikában, úgyhogy ezeket a dátumokat érdemes bevésni az emlékezetünkbe, hiszen valószínűleg tartogat a jövő még pár meglepetést.

scottstantis_tribune
A politikai korrektség öröksége. Lesz mit eltakarítani. Forrás: gocomics.com

Úgy néz ki tehát, hogy a történelem új sebességre kapcsolt, és az eddig regnáló politikai elit egy végletekig megosztott és kizsigerelt társadalmi rendet hagy maga után. A romokat persze el kell valakinek takarítania, így ezekre a folyamatokra érdemes úgy tekinteni, mint egy józan ész diktálta egészséges önvédelmi mechanizmusra az emberiség védelmének érdekében.

Új Rend

Véget érni látszik a világ legnagyobb szappanoperája, a Donald Trump főszereplésével tartott amerikai elnökválasztás. A storyt talán még Hollywoodban sem tudták volna jobban megírni: a végig esélytelennek tartott és lenézett jelölt végül elnyerte a fele királyságot. A történet bár sokak számára egy rémmesének tűnhet, valójában azonban tökéletesen illeszkedik egy immár globális folyamatba, amely során az emberek – megelégelve a regnáló politikai elit polkorrekt gondolkodását – úgy döntöttek, hogy visszaveszik saját kezükbe az irányítást. Történelmi időket élünk.

Magyar idő szerint 8:37 perckor végleg eldőlt, hogy az Egyesült Államok 45. elnökét Donald J. Trumpnak fogják nevezni. Nem kis teljesítmény ez a politikai tapasztalatokkal nem rendelkező milliárdostól, hiszen a tapasztalat hiánya mellett a teljes közhangulat is – látszólag – ellene dolgozott. Az összes jelentős gazdasági és médiaszereplő Hillary Clinton győzelmét várta, ugyanis ő lett volna a korábban kiharcolt törékeny hatalmi rend biztosításának záloga. Ez az egyoldalú, elfogult és egyhangú ellenszél pedig sokszor még Trumpnál is undorítóbb kijelentésekre ragadtatta magát –  persze itt most nem a használt szavak, kifejezések szalonképességéről beszélek, hiszen ez a véleményszabadság egyfajta szimbólumává lépett elő, hanem a másként gondolkodni merők visszataszító megbélyegzésére és ellehetetlenítésére.

Gondoljunk csak a Trumpot folyamatosan átkozó, jelöltségét hol heccként, hol pedig a diktatúra eljöveteleként beállító médiára. Ennek a közkedvelt narratívának aztán vannak további gyöngyszemei, mint például az az Amerikában bevett gyakorlat, hogy az általános iskolában a fiatal nebulók – önkéntes alapon – kiállnak a táblához, és kiválasztják jelöltjüket. Nos, elképzelhetjük, hogy a sajtó által kirekesztőnek bélyegzett republikánus jelölt nem sok szavazatot gyűjthet be egy multikulturális osztály előtt, amely végső soron a többiek véleményét érdemben befolyásolja, miközben a szimpatizánsokat ellehetetleníti.

Másik, szintén közkedvelt befolyásolási módszer, amely során a meglévő hírességek iránt érzett rokonszenvet próbálják meg a politikusok kiaknázni. Ezeket a népszerűségi mutatókat pedig a bulváron  keresztül lehet a legjobban bemutatni, amiben a demokraták – az iskolai példához hasonló okok miatt – hagyományosan erősebbek. A tét növekedésével ezek a hangok is egyre elképesztőbb méreteket öltöttek. Voltak itt celebek, akik az ország elhagyásával fenyegetőztek, mint pl. Cher vagy Barbara Streisand. Persze a versenybe ki-ki saját képességei szerint szállt be, így  például Madonna úgy akarta támogatni – az egyébként a ‘nők jogaiért küzdő’ – Clintont, hogy minden szavazónak beígért egy hosszú és élvezetes orális kényeztetést – higgyük el neki ha ő mondja, hiszen nem kis részben erre alapozta korai sikereit. Aztán Robert De Niro személyében volt olyan is, aki azt tartotta hatalmas és szellemes színészi teljesítménynek, ha egy percen keresztül válogatott trágár kifejezések tárházával átkozza a republikánusok jelöltjét. És persze olyan is volt, aki csak ‘szimplán’ állt ki mellette, mint a hagyományosan demokrata párti George Clooney.

debate-hillary-trump-ben-garrison_2_orig
A liberális média még az egyértelmű vereség után is tenné szolgalelkű dolgát. Forrás: grrrgraphics.com

Mind a média, mind az oktatási rendszer, mind pedig a hírességek egyetlen célja nem más, mint az ellehetetlenítés, a másik lejáratása. Remélik, hogy kiállásuk azt eredményezi, hogy a más értékrendet képviselőknek ezáltal még esélyt sem adnak a legfőbb hatalomért folytatott küzdelemben. Ez kicsit hasonlít Trump egész választási kampányához is, hiszen az az ember, aki a politikára karrierként tekint, nem teheti meg, hogy a korábbi játékszabályokat felrúgva, olyan szalonképtelennek bélyegzett kijelentéseket tegyen, mint amelyeket Trump megengedett magának – könnyen tehette hiszen ő milliárdosként független a teljes politikai elittől. Ez az egzisztenciális kihívásoknak kitett, az ellehetetlenülés fenyegetettségét magában hordozó folyamat aztán legitimálta saját magát, megteremtve ezzel a polkorrekt gondolkodás megkerülhetetlen világát – amelyet Trump fenekestül forgatott most fel, elhozva ezáltal az Új Rendet.

Ebbe a sorba illeszkedik aztán még egy nagyon fontos elem, amelyet a meglepetési-hatásért egyedül okolni lehet, és ez a közvélemény-kutatók szerepe. Azt már tudhattuk az osztrák elnökválasztás első fordulójából, valamint a brexit körüli előrejelzésekből, hogy az általuk közölt adatokat koránt sem lehet megbízhatónak tekinteni, de az a tény, hogy még a választás napján is 90%-os esélyt jósoltak Clintonnak, valamint az összes médiumnál végig demokrata párti győzelmet vártak, felvet néhány kérdést. Az első és legfontosabb, hogy szabad e többé megbíznunk ezekben az üzleti és politikai életnek kiszolgáltatott közvélemény-kutatókban akkor, amikor az objektív adat közlésére hivatkoznak, vagy őket is inkább a politikacsinálás szereplőinek tekintjük, akik a közölt információkon keresztül az általuk kívánt jelölt érdekében akarják befolyásolni a közvéleményt?

Anélkül, hogy naivnak tartanánk magunkat, tekintsünk el most egy pillanatra az utóbbi és igencsak valószínű forgatókönyvtől, és vizsgáljuk meg, hogy a közölt adatok ellenére mégis hogyan nyerhetett Trump.

A nyereség okai

Az okokat kutatva egyetlen elemre vezethetjük vissza tulajdonképpen a teljes Trump-jelenséget, mégpedig arra, hogy az emberek megértettek: ez az utolsó esélyük. A sokat emlegetett globalizáció következtében, az elitek haszonszerzése céljából a meglévő és hagyományos fehér-angolszász-protestáns (WASP) értékrendre épülő társadalmat olcsó bevándorlók millióira kívánták cserélni, akik bár jelentős tömeget képviselnek, mégsem rendelkeznek érdekérvényesítő képességgel, így könnyen megvezethetők. Ez nem új folyamat, már régóta elkezdődött, és emiatt teremtették meg a félelmet okozó és szabadságot eltaposó polkorrekt közgondolkodást, hogy az ez ellen tiltakozó embereknek a hangját elhallgattassa. Sikerült is volna a mesterterv – gondoljunk csak az Amerikában lévő 11 millió illegális mexikói bevándorlóra, akiknek Obama belebegtette az állampolgárságot, vagy az Európában ma is zajló betelepítési folyamatra -, hiszen ez a fajta bevándorlás, és a szaporodási rátában mutatkozó óriási különbség végleg átrajzolta volna a társadalom demográfiai összetételét, elvéve a reményt is a jobboldaltól, hogy valaha kormányra kerülhet. Ezt a mellőzöttséget megelégelve és a politikai elit visszataszító húzásaira adott válasz az, amely tulajdonképpen Trump megválasztásában most  kicsúcsosodott.

Tudták, hogy ez az utolsó alkalmuk, ahogy azt is tudták, hogy valami újat akartak, a tét pedig óriási, hiszen most volt egy jelölt, aki tényleg az igazi változást képviselte. Ez pedig a rekordokat döntögető választási részvételben is megnyilvánult. Annak  ellenére, hogy a média egyetlen alkalmat sem felejtett el, hogy Trump bűneire felhívja a figyelmet, úgy tűnik, hogy még így is jobb választásnak tűnt Clintonnál.

election-decision-rgb-ben-garrison_orig
Miért döntöttek az amerikaiak Trump mellett? Forrás: grrrgraphics.com

Trump sikere tehát csak részben köszönhető probléma-, és szókimondó személyiségének, ám sokkal inkább annak, hogy a fennálló renden kívülről érkezett – beszédes, hogy az ideit tartják minden idők legnépszerűtlenebb jelöltjei közötti összecsapásnak.

Ugyanakkor az már mindenképpen kijelenthető, hogy ez a folyamat, amely során a korábbi elit érdekeinek történő megfelelési kényszer és polkorrekt világ lebomlófélben van. Helyét átveszi egy új, az emberek valós igényeire és a kihívásokra őszinte válaszokat adó, demokratikusabb világ. Ez volt tapasztalható korábban a brexitnél, és most ugyanez érte el Amerikát is.

Mit hoz az Új Rend Amerikának?

Egyelőre nehéz megjósolni az új elnök által jelentett gazdasági és jogi következményeket, de mivel az USA-ban nagyon erősen lábakon áll a fékek és ellensúlyok rendszere, ezért a napi ügymenetben nagy változás nem várható. Inkább csak politikai és társadalmi értelemben következik be változás azáltal, hogy megbuktak a korábbi elitek és véget ér a polkorrekt beszéd korszaka. A korábban a diktátor mellett még világ végét hozó atomveszélyként is beállított Trump első elnöki beszéde azért sokkal inkább a megbékélésről és együttműködésről szólt:

Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket, komplikált ügy volt. Most hívott Hillary Clinton, és gratulált nekem, önöknek. Gratulálok neki és családjának a kemény kampányhoz. Nagyon keményen és hosszan dolgozott az országért, ezért hálásnak kell lennünk. Az országnak most viszont egyesülnie kell. Ezennel megfogadom, hogy minden amerikai elnöke leszek. Azokhoz is szólok, akik nem szavaztak rám, és vannak elég sokan: ez önökről is szól. Önök is szeretik az országukat, amiben minden vallás és rassz biztonságban élhet. Újjáépítjük az országot, és megvalósítjuk az amerikai álmot. Üzletember vagyok, tudom, hogyan kell. Mindenkinek megvan a lehetősége. Senkit nem felejtünk el. Mindenre jut idő és energia, a városainkra, az infrastruktúrára, és senki mögött nem maradunk le. Végre foglalkozhatunk a háborús veteránokkal is. Nagyszerű gazdasági tervünk van. Kiváló kapcsolataink vannak más országokkal. Amerika mostantól a legjobb lesz. Mernünk kell nagyot álmodni.”

Nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni, de ezek alapján úgy tűnik, hogy az új elnök körüli nemzetközi hisztériakeltés sokkal inkább a régi rendszer kihívójának, és nem egy véreskezű diktátornak szólt.

Mindenesetre azért szögezzük le, hogy nehezen tudnám elképzelni, hogy a világ bármely más államában választást nyerhetne egy Trump-szintű figura, így ez egyfajta görbetükör is lehet az amerikai fogyasztói társadalom felé – és ne feledjük, hogy még mindig ő volt a kevésbé rossz jelölt az amerikaiak szemében, ami alapján el tudjuk képzelni, hogy mekkora elégedetlenség lehet az amerikaiakban a polkorrekt elitjükkel szemben.

Mit hoz a világnak?

Ez a kérdés hordozza magában a legnagyobb talányt, hiszen kritikusai éppen a kiszámíthatatlanságát hozták fel ellene legfőbb érvnek. Éppen ezért nehéz okosnak mutatkozni a kérdésben, de annyi bizonyos, hogy a Clinton fémjelezte külügyminiszterségnél csak jobb megoldások születhetnek mind a Közel-keleten, ahol végre őszintén lehet beszélni, hovatovább visszaszerezni az ellenőrzést az esztelen és féktelen migráció felett, mind Oroszországgal kapcsolatban, ahol a hidegháború óta nem látott mértékű orosz-amerikai viszony enyhülését is magával hozhatja Putyin iránt tanúsított új szemléletű felfogása. Összességében így első ránézésre inkább békésebb hely lesz a világ az ő elnöksége alatt.

A harmadik legtöbbet hangoztatott érv ellene, hogy lebontaná a NATO-t, vagyis azt a katonai szövetséget, amelynek tagjai önként vállalták, hogy lemondanak katonai erejükről, és szinte teljes egészében átadják a helyet az amerikainak, akik utána bármikor jöhetnek bármelyik országba ‘gyakorlatozni’ – vagy ha úgy tetszik, erőt demonstrálni. Szeretem az olyan őszinte katonai szövetségeket, amelyben csak az egyik állam rendelkezik – méghozzá a világ legerősebb – hadseregével. Ez ugyanis biztosan garantálja, hogy a tagoknak egyenlő arányú befolyásolási képességük lehessen… Komolyra fordítva a szót: nehéz úgy bármiről is tárgyalni, ha nem vagyunk alkupozícióban – ez már bebizonyosodott a Török-EU megállapodás kapcsán is. Nem csoda, hogy a magyar miniszterelnök ma az első számú képviselője egy közös európai hadsereg felállításának.

Szegről-végről szintén idetartozik Trump viszonyulása a szabadkereskedelmi egyezményekhez is, amelyekről lesújtó véleménye van, ugyanis szerinte nem kedvez az amerikai munkásoknak. Szerintünk meg nem kedvez az európai fogyasztóknak, így úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben is egyetértés van köztünk.

Magyarország helye az új világban

Végül pedig az egyik, talán legfontosabb kérdés, hogy mindez mit jelent Magyarország viszonylatában. Emlékezetes, hogy hivatalban lévő kormányfőként elsőként Orbán állt be Trump mögé, és ezt a gesztust később nagyra értékelheti az újdonsült elnök, így reális esély kínálkozik a kapcsolat javítására. Az eredmény azért is érdekes, mert sokan már talán Orbán külpolitikai visszaszorulását látták az érvénytelen népszavazásban, valamint az azt követő alkotmánymódosítás körüli csatározásokban. Nos, nekik ez az eredmény mindenképpen felér egy kijózanító pofonnal, hiszen az Új Rendnek éppenséggel Orbán az egyik legfőbb európai hírnöke.

Hogy végső soron mi fog változni, azért még nehéz lenne előre megjósolni, annyi már bizonyos, hogy semmi sem marad olyan, mint régen. Az újfajta kihívások újfajta politikai válaszokat igényelnek, amelyre a polkorrekt liberalizmus többé már nem tud valós megoldásokat adni. Új kor hajnala virrad, a történelem csak most kezdődik.

Őszinte pillanatok

Már azt gondolhattuk, hogy véget értek az ’56-os megemlékezések körüli botrányok, amikor jött a hvg hírhedt liberális publicistája Tóta W. Árpád, és olyat tett, amit előtte még nem sokan mertek megengedni maguknak: őszintén  elmondta a liberális tábor idáig is sejthető, ám nyilvánosan senki által fel nem vállalt véleményét a történelemről, a magyarságról. 

Az, hogy a Tilos Rádióban fejtegetett véleménye csupán elszólás, vagy egy tudatos kinyilatkoztatás volt tulajdonképpen nem is számít, hiszen a történet legfőbb tanulsága az, ami kicsit közelebb visz a liberálisok valódi viszonyulásához a magyar nemzet történelem iránt.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Ahogy korábban is írtam, ’56 a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még nemzetközi viszonylatban is okoz némi visszhangot. Történt ugyanis, hogy a forradalom kitörésének 60. évfordulója alkalmából az orosz állami hírtelevízió relativizáló műsorral állt elő a szabadságharcról és annak vérbefojtásáról. Válaszul a külügyminiszter behívatta az orosz nagykövetet, akivel hosszasan elbeszélgetett. Ez idáig minden formalitásnak megfelelő, és sok meglepetést nem is okoz. Ahogy meglepetést az sem okoz, hogy 60 évvel a történtek után, az orosz fél megpróbálja átértelmezni az októberi eseményekben betöltött szerepét. Bár a legkisebb mértékben sem támogatom a történelem hamisítására vonatkozó törekvést, de mégis megértem. Meg tudom érteni, ha egy nemzetnek nem tetszik az elnyomó és agresszor szerepe, amelytől bármilyen eszközök által is, de szabadulna.

Amit viszont nemcsak, hogy nem támogatok, de a legkisebb megértést sem tanúsítom iránta, ha a saját nemzetünk tagjai akarják, vagy próbálják az identitásképző közös múltat a saját eltorzult képüknek megfelelően átfesteni. Ezt a koránt sem dicsőséges sort nyitotta meg Havas Szófia, akinek volt bátorsága azt állítani ’56 hőseiről, hogy “börtönből szabadult nyilaskeresztesek voltak, akik házról házra jártak és vadászták a zsidókat”. Ugyanakkor nem először volt alkalmunk megcsodálni az egykori képviselő sajátos emlékezetpolitikai törekvését, ugyanis azt már 2007-ben is közkinccsé tette. Akkor az MSZP nem függesztette fel tagságát, még csak etikai eljárás sem indult ellene. Mondjuk furcsa is lett volna, ha az utódpárt ilyen formában tagadta volna meg korábbi tetteit. Ma már persze belengették a pártból történő kizárást is, hiszen az azóta eltelt közel 10 évben az MSZP immár az 56-osok eszmei utódjainak szerepére pályázik, ami kissé nehéz lenne ilyen terhelt személyekkel. Ugyanakkor a politikusnak is van látszólagos mentsége beteges fantazmagóriáira, hiszen édesapja – bizonyos Horn Gyula testvére – a forradalom alatt vesztette életét, amikor elütötte egy teherautó – bár kislánya szeret apjára mártírként tekinteni, aki a Szovjetunió eszmeiségért áldozta életét. Hát, lelke rajta.

Ilyen családdal persze nem nehéz bomlasztani a magyar nemzet egységét, pláne ha a forradalom elnyomói oldalán álló családnak, a diktatúrában felépített hatalmi hálónak köszönhetően olyan befolyásos képviselői is vannak, mint az egykori miniszterelnök Horn Gyula, aki így vélekedett a szabadságért az életüket áldozó pesti srácokról: „Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel” – egy miniszterelnöktől korrekt az ilyen kijelentés, mintha nem is lett volna rendszerváltás.

Egy újabb ideológiai eredetű támadás

És akkor eljutottunk a bevezetőben szereplő Tóta W. korántsem meglepő, ámde annál sokkolóbb kijelentéséhez. Ő, mint a magyar értelmiséget képviselő, így annak véleményét a kérdésben megtestesítő publicista állítja egy társadalmi támogatottsággal nem rendelkező, ámde a médiában annál inkább felülreprezentált eszme – amely célját tekintve tulajdonképpen a kommunizmus világát hivatott továbbörökíteni –  érdekében a legmegdöbbentőbb nyilatkozatot a magyar forradalomról. Tóta W. értelmezése szerint Nagy Imre, és a teljes forradalom kultusza annak köszönhette jelentőségét, mint ahogy idézem:

ne kerülgessük a kását, azért mert nem volt zsidó

– így gyalázva meg a teljes rendszerváltást, és annak szimbolikus eseményét, Nagy Imre újratemetését, és Kádár János halálának egy időben történő bekövetkezését. És mindezt csak azért, hogy beteges ideológiájának érvényt szerezhessen. Ha komolyan vesszük a kijelentés üzenetét, akkor világossá válik, hogy ma Magyarországon mindenkinek szégyellnie kell magát, aki nem zsidó. Az antiszemitizmus vádja tehát már nem csak azokat éri utol, akik nem kedvelik a zsidókat, hanem azokat is, akik olyan embert mernek kedvelni, aki nem az. Érthetetlen, soha senki által nem merült még fel ennek az igazán fontos kérdéskörnek a tisztázása egyetlen történelemórán sem, és hogy teljesen őszinte legyek, nem is érdekel. Nem érdekel ha az volt, az sem ha nem, az érdekel amit tett, vagy amit tenni akart a magyar nemzet előrejutásáért. Szánalmasan gerjesztett mesterséges vita ez, ami méltatlan október 23. emlékezetéhez. Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy minden érdemi vita elől a zsidókérdés felhozásával menekülnek el, de ilyen szintetikus és természetellenes módon még soha senki sem próbálta ékként beverni a magyar nemzet társadalmi csoportjai közé.

A legrosszabb, hogy minderre még büszke is, hiszen – ahogy mondja – az a célja, hogy elkezdje azt a diskurzust, ahol nem csak szuperlatívuszokban lehet beszélni 1956-ról. Amit ezzel Tóta mond, azzal tulajdonképpen aláássa a nemzeti konszenzust a témában, és a sokszor szánalmasan, cinikus mosollyal emlegetett nemzeti minimum, az egyetértés közös pontja elé gördítve ezáltal újabb akadályt. A szokásos diktatúra, sajtószabadság elnyomása és fasizmus vádjai tehát ismét előkerültek, de már nemcsak egyre halkuló hangokon, hanem egyre kifacsartabb és lehetetlenebb módokon. Ne feledjük, a háttérben a hatalomból történő folyamatos kiszorulás és sértődöttség áll, ugyanis nagyon nehezen viselik, ha társadalmi támogatottságukhoz képest érthetetlen mértékben felülreprezentált képviseletük visszaszorulóban van mind a médiában, mind pedig a közéletben.

Ki az igazi néppárt?

Vona Gábor október 23-ai beszédében kirakta az irányjelzőt: az identitását vesztő ellenzéki pártnak a Fidesz helyére fáj a foga. De vajon sikerrel járhat e a náci kötődéseire egykor büszke mozgalom, ha szavazóbázisát drasztikus ütemben és módszerrel akarja lecserélni? Az újkori Magyarország történetének legvakmerőbb politikai manőverezési kísérletének vagyunk szemtanúi. 

Vona Gábor erősen kezdte ünnepi beszédét. Nagyon rövid bevezetés után a pártelnök gyorsan áttért legfőbb üzenetére, amelyben a Jobbik új, vágyott szavazóbázisához kívánt szólni, nagyjából ezzel az üzenettel: mi is nemzetiek vagyunk, csak mi nem lopunk. A saját szavaival, némiképp hosszabban kifejtve ez így hangzott: “A hazát megvédjük az csak a duma, a felszín alatt a lényeg a lopás. Az orbánizmus valójában nem más, mint nemzeti színszalaggal átkötött aljasság. Nemzeti lobogók mögé bújtatott hazudozás, és kokárdával eltakart gátlástalan lopás. Magát nemzetinek mondó kormányzás, amely valójában csak korrupt hatalomgyakorlás. A szocialistáknak persze lehetett mondani, hogy ti is loptok, mi is lopunk, de nekünk van kokárdánk. Ti is hazudoztok egész nap, mi is hazudozunk egész nap, de mi nemzetiek vagyunk. A szocialistákkal szemben ez elég volt, de velünk szemben? Kokárdánk nekünk is van, itt is lobognak a nemzeti lobogók, és mi is nemzetiek vagyunk, de mi nem tűrjük a lopást, nem tűrjük a hazudozást és nem tűrjük az osztogatást.”

Úgy tűnik tehát, hogy eldőlt. A Jobbik az erőtlenre sikeredett valódi nemzeti konzultáció helyett a korrupción keresztül szeretne fogást találni a kormánypárton a 2018-as választásokon. Azokhoz a nemzeti érzelmű polgárokhoz szeretne szólni, akik bár értékrendjükben szilárdak, de mégis rossz szemmel nézik a liberális média által eléjük tárt urizálást. A szemmel láthatóan új tanácsadókkal dolgozó Jobbik vezetősége ebben vélte felfedezni a siker receptjét. Érdekes felvetés mindez annak fényében, hogy a közélet megtisztítását annak a Simicska Lajosnak a segítségével kívánják elérni, aki egészen 2015-ig a közpénzek első számú elsíbolója volt. Mi sem bizonyítja ezt az együttműködést jobban, mint hogy a pártelnök teljes beszédét a Simicska médiabirodalmába tartozó HírTV közvetítette élőben.

Persze nem mindig volt ilyen nagy az egyetértés Simicska és a Jobbik vezérkara között, de az élet úgy hozta, hogy az oligarcha párt nélkül maradt, a Jobbik pedig médiamegjelenésben szenved hiányt, a szükség pedig nagy úr, pláne ha a legfelsőbb hatalom a tét. A mára már közhely tárgyává vált elszámoltatás bekövetkezéséhez ugyanakkor nem tudom, hogy mit szólna az új mecénás – vagyis tudom, de nálam csak szegény Novák Előd tudja jobban, aki nem vette komolyan az elnöki intést, és továbbra is céltáblája közepén tartotta a milliárdost, amiért politikai karrierjével kellett fizetnie. Kár érte.

Persze szegény ember az, aki még ígérni sem tud, így a Jobbik által hangoztatott tisztesség és átláthatóság, bár könnyen tetszést válthat ki sokak szemében, a valóságban azért nem árt azt tudni, hogy az igazi próbatétel csak kísértés esetén áll fenn, ahhoz pedig, hogy a Jobbik eljusson egyáltalán a kísértésig, előtte hatalomra kellene kerülnie, amire idáig még nem volt példa. Tehát ha valóban hinni lehet a Jobbik kommunikációjának, akkor ezt a tisztességet az az ember fogja elhozni, akit óriásplakáton maffiakormányoztak. Szebb jövő elé nézünk? Aligha.

mszp-oriasplakat
Plakátkampány 2014-ből. Forrás: flagmagazin.hu

Nemzeti radikalizmus: se veled, se nélküled

Van itt még egy fontos, nehezen levakarható örök kérdés a Jobbik háza táján, ez pedig a korábbi szélsőjobbos szubkultúrához való viszonyulás. A pártot a parlamentbe repítő mag nélkül nehezen lenne elképzelhető, hogy a Jobbik ma ott tartana, ahol. Mégis az egész manőverezési kísérlet az ő lecserélésükben öltene végleges formát, amely így elég hálátlan szereplőként tüntetni fel a pártelnököt. Valószínűleg a korábban már említett új tanácsadói kör javaslatára dönthetett úgy Vona, hogy a legtöbb politikai elemző által emlegetett 20%-os plafont velük nem tudná átugrani. Tehát a Jobbik-dilemma borzasztó egyszerű: a keménymag bár biztosít egy állandó szavazatmennyiséget, de csak velük soha nem fognak hatalomra kerülni. Ezért kezdődött el ez az egész, végül identitási zavarokat okozó kettős beszéd, amelynek lényege, hogy látszólag lemond szélsőséges retorikájáról a Jobbik, amitől új szavazók bizalmának az elnyerését remélik, de legbelül mégis megmarad az, ami mindig is volt. Ezért kezdte úgy a beszédét is, hogy már rögtön az elején védelmébe vette a napokban első fokon – egyébként némileg talán túlzóan – 13 évre ítélt Budaházy Györgyöt.

Úgy tűnik tehát, hogy a Jobbik nemcsak, hogy nem tud, de nem is akar szabadulni örökségétől.

vona_gabor_isztambulban.jpg
Vona Gábor Isztambulban. Forrás: leleplezo.eu

Mondjuk talán kár is lenne, mert ilyen, azóta már szállóigévé vált kijelentéseket köszönhetünk ennek a kettős politikának:

Az iszlám az emberiség utolsó reménye” – Vona Gábor 2013. 11.06.

Hogy végül is hogyan lehet úgy sikeres politikát csinálni, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon, arra remek bizonyítékot szolgáltat egy mai friss, a Tárki által közétett közvélemény-kutatás, amely szerint a Fidesz támogatottsága 30-ról 32-re nőtt, míg a Jobbiké 14-ről 10 %-ra zuhant. Úgy fest tehát, hogy a Jobbik hiába cserélte le szakértői gárdáját, a nagy tanácsuk következtében könnyen a két szék közül a pad alá eshetnek.

Fidesz reakció

Mindentől függetlenül azért nem lenne indokolatlan a kormánypártnak komolyan vennie a kihívást, ugyanis a féktelen urizálás valóban és jogosan kelthet visszatetszést a tisztességes állampolgárok szemében. Valószínűleg ezzel tisztában vannak a kormányon belül is, hiszen a sajtóhírek már a letelepedési kötvény konstrukciójának minél előbbi kivezetéséről tudósítanak. Ezzel viszont megint a Jobbik került lépéskényszerbe, hiszen ha ezek után tényleg nem szavazzák meg az alaptörvény módosítását, akkor valóban hiteltelenné, hovatovább “hazaárulókká” válnak.

Rogán.jpeg
Orbán és Rogán az Európai Néppárt maastrichti találkozóján, egy nappal azután, hogy Vona ultimátumot intézett a miniszterelnökhöz. Érdekes megfigyelni kezében egy kopottas táskát, amely a visszafogottságra utal. Fotó: MTI

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Jobbik politikájának középpontjába állított, a közélet megtisztítását célul tűző üzenete eléggé visszás, hiszen mögöttes emberként feltűnik a háttérben az a Simicska, aki valójában mozgatja a szálakat. Róla pedig sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne szeretné az állam pénzét a sajátjaként kezelni. Így tehát a Jobbik fő üzenete éppen emiatt hiteltelenné válik, ami már a közvélemény-kutatásokban is visszaköszön. Ha mindehhez még hozzávesszük a szakemberek és szellemi holdudvar fojtogató hiányát, valamint a pártot máig üldöző erőszakos náci múltját és identitását romboló kettős politikáját, akkor nem sok kétségünk maradhat afelől, hogy melyik párt képviseli jobban a magyar érdekeket, és hogy a címben feltett kérdésre adott válasz alapján ki nevezheti magát az igazi nemzeti néppártnak.

56 tanulsága

Ismét egy kerek évforduló, ismét a régi viták. Október 23-a legmegosztóbb nemzeti ünnepünk, amely még 60 év után sem lehet konszenzus tárgya. A vitákat nem csak a forradalom időbeli közelsége, és az egyik tábort a mai napig tartó érintettsége terheli, hanem a nemzetközi közösség felelősség alól való kibúvásának kísérlete is.

Az utóbbi napokban újra szárnyra kelt az a régi vita, hogy a szolidaritást kifejező, antikommunista dal, vagy pedig fasiszta induló az Lazio meccsein a lelátót rendszeresen meghódító himnusz, az avanti ragazzi di Buda. A témát rengeteg hírportál körbejárta, ki-ki a saját érdekeinek megfelelő értelmezés szerint, így én erre a kérdésre is inkább egy más szemszögből próbálnék rálátást mutatni.

Az újabb hazai értelmezési versenyben az önjelölt bíró – felesleges – szerepének betöltése helyett érdemesebb inkább a tényleges tettekre fókuszálnunk. A két oldal megközelítése köztudott (szolidaritás vs. fasiszta), az érdekesebb kérdés, hogy a nemzetközi közvélemény miért enged teret az utóbbi értelmezésnek, és nemcsak azért mert ezzel egy szuverén ország belpolitikájába – hovatovább önálló történelmi feldolgozásának lehetőségébe – avatkozik bele, hanem mert látszólag a szabadságról alkotott értékrendjével ellentétesnek mutatkozik egy segítségért kiáltó nemzet kommunista elnyomás elleni tömeges fellázadásának vérbefojtásának a figyelmen kívül hagyása. Nos, arra sajnos fájdalmasan kiváló lecke volt, hogy megismerjük az amerikai nemzetközi politika természetét, amely bár előszeretettel hivatkozik a demokrácia eszményének primátusára egy-egy jövedelmező, amerikai érdeket szolgáló beavatkozás előtt, de a szabadságot nem megrendelésre adják. Annak eljövetele csak akkor esedékes, amikor a világ vezető hatalma úgy ítéli meg – vagyis ha érdeke fűződik hozzá – nem pedig akkor, amikor egy szabadságszerető nemzet vakmerő bátorságát alapozza rá.

Az idő keretéket sajnos nem lehet visszafordítani – hiába szeretné néhány vezető politikus -, a történelem ismert, a magyar szabadságharc a szovjet túlerővel szemben tiszavirág életűnek bizonyult. Egy ilyen civilizációban, ahol a szabadságot és az emberiességet állítják a gondolkodás fókuszába, számomra meglepően érdekesnek hat a reakció, amely nem az esetleges felelősség megnevezésében, hanem sokkal inkább annak elfedésében érdekelt. Ha az említett dal néhány sorát felidézzük, akkor azonnal világossá válik, hogy miért lehet a Szovjetunió legnagyobb ellenségének – amely befolyásának kiterjesztésére számos olyan országban is beavatkozott, ahol az ottaniak nem is vágytak rájuk -, a hidegháború másik pólusának, az Egyesült Államoknak egyszerűbb megoldás a dal üzenetét fasisztának vagy nácinak bélyegezni.

A tankok összetörték a csontokat,
senki nem hozott segítséget,
a világ csak figyelt
az árok szélén ülve.

(…)

A bajtársaim már az osztag előtt állnak,
elesik az első, a második,
véget ért a szabadságunk,
eltemetve a világ becsületét.”

Néha az igazság és a lelkiismeret keltette szégyen annyira fájdalmasan hat, hogy jobb lenne egyszerűen tudomást sem venni róla.

Nagyhatalmi játszma, nyugati felelősség

Érdekesnek találom azt is, hogy az ’56-os események előzményei kapcsán Sztálin halálától Nagy Imre reformtörekvéséig – és itt most ezek jelentőségét egy pillanatig sem vonom kétségbe – sok mindent tanítottak, de egy fontos eseményt valahogy mégsem említettek soha a történelemórán, amikor diákként a padot koptattam. Mégpedig Ausztria 1955-ben elnyert függetlenségét. A történelmi háttér dióhéjban annyi, hogy Ausztria területeit a két nagyhatalom csapatai együttesen érték el, így a háború után az országot szövetséges és szovjet érdekszférákra osztották fel. Nos, ahhoz sajnos már hozzászoktunk, hogy parányi porszemek vagyunk a nagyhatalmak sakktábláján, így a teljes Balkánt és Kelet-Európát a szovjet érdekszférába soroló ‘békén’ egy pillanatig sem csodálkoztunk, de az Ausztriából való szovjet csapatkivonások egy osztrák semlegességi forma alkotmányban történő rögzítésért cserébe valóban nagylelkű ajánlatnak tűnik még egy demokratikus országtól is, nemhogy egy kommunista diktatúrától. Főleg úgy, hogy az alkotmány mindig csak egy időre és helyzetre vonatkozik, ami nem volt másképp Ausztria esetében sem, amely semlegessége – nem függetlenül Jörg Haider kezdeményezésétől – legkésőbb az ország 1995-ös EU csatlakozásától meg is szűnt.

Nos az ilyen előzmények következtében, amikor az látszódott, hogy egy országnak (egy szomszédos országnak) van reális esélye még háború nélkül is ledobni magáról a szovjet béklyót, nem csoda, hogy a helyzet reménnyel töltötte el milliók szívét. De az Ausztriát megillető semlegesség helyett nekünk csak egy Time címlap jutott, mint a szolidaritás kifejeződése. Sovány vigasz ez a rengeteg áldozatnak és semmiség (vagy inkább arculcsapás) egy, a szabadságáért élet-halál harcot vívó, az amerikai segítségben a végsőkig bízó egész nemzetnek.

Van azonban még egy szempont, amely nemcsak aktualitása, de szolidaritást kifejező tartalma miatt is említésre tarthat számot, mint nyugati segítség, ez pedig a menekültek kérdése. Bár furcsa lett volna, ha saját értékrendünket másodszor is látványosan megtagadva másképp viszonyultak volna a menekültek befogadásához, azért itt szeretnék tisztába tenni valamit. Tehát a kvázi felbátorított, majd aztán cserben hagyott nemzeten a hivatalos médiabeszámolókban úgy segített a világ vezető hatalma, hogy a mintegy 200 ezer, szabadságáért harcoló embert vonakodva ugyan, de mégiscsak menekülttáborokban helyezte el. Nos, nem az a legfőbb probléma, hogy cserbenhagyott nemzetünk kiváló ifjainak elszívását megpróbálják sikerpropagandának beállítani, hanem hogy ezt azóta rendszeresen a fejünkhöz vágják, hogy az arcátlan kísérletről – amely során közéjük és a most érkező bevándorlók közé egyenlőségjelet próbálnak tenni -, már ne is beszéljünk. Ezt a párhuzamot itthon is előszeretettel használták, de miután a kezdeti emberiességi szenvedély mögül sorra kihullottak az érvek, mintha ez a bántóan ostoba párhuzamot sem lehetne már hallani.

Magyar-amerikai viszony

Úgy tűnik, hogy az amerikaiakkal nem volt a történelem során sok pozitív tapasztalatunk. Az első világháború után az amerikai elnök után elnevezett wilsoni-pontok voltak azok, amelyek ideológiai hátteret biztosítottak országunk felszabdalásához – érdekes módon mintha azokat szinte csak a Magyar Királyságra alkalmazták volna. A második világháború sem volt sokkal szerencsésebb a viszony javításában, ugyanis a két nagyhatalom (német és orosz) közé szorított Magyarországnak esélye sem volt, hogy ne az egyik elnyomó hatalom befolyásolási zónájába kerüljön. Majd fordult a kocka és elérkezett 1956, amikor minden korábbi sérelmünket elfelejtettük volna, ha az Ausztriának megadott támogatáshoz hasonlóra érdemesnek találták volna a segítségre kiszolgáltatott országot,  és akkor talán ez a 40 évnyi lemaradás a nyugati szomszédunktól is jelentősen alacsonyabb lenne. De akkor az amerikai érdekeket közvetlenül nem is érintő Szuezi válság fontosabbnak tűnt – legalábbis kiváló ürügyként szolgált, bár a két esemény egymás kizárólagosságának magyarázatát azóta sem értem.

Az 50. évforduló

2006-ban, a választások után a forradalom 50. évfordulójára készülő országban történt valami, amely a történelem által terhelt magyar-amerikai viszony javításának lehetőségét hordozta magában. Ez pedig nem volt más, mint egy demokráciákban elképzelhetetlen esemény napvilágra kerülése, amikor az újrázó miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc egy párteseményen való beszéde – ahol tényszerűen elismeri, hogy hazugsággal csalták el az áprilisi választást – nyilvánosságra került.

Ekkor az amerikai adminisztráció dönthetett volna úgy is, hogy a hivatalosan vallott értékrendjének minden pontjával ellentétes beállítódású kormányfőnek – akinek az elzavarásán a történelmi áhítattal átitatott magyar nemzet döntő többsége igyekezett – elengedi a kezét, amivel a rossz hagyományokra visszatekintő viszonyt is új alapokra lehetett volna helyezni. De nem ez történt. Olyannyira nem, hogy az egykori állampárt utódja színeiben politizáló kormányfő, és a demokrácia amerikai típusú felfogása ismét összezárt.

Az eredmény, bár vérességében jelentősen elmaradt az ’56-os eseményektől, azért mégiscsak hasonlóképpen alakult. Az arcátlan csalás és hazugság révén felbőszült emberek tömegei az igazság helyett csak gumilövedéket, erőszakot és megfélemlítést kaptak.

1956.jpg
Október 23-a 2006-ban, a ‘demokratikus’ kormány regnálása alatt. Forrás: Wikipédia

Mivel ekkor még igen fiatal, lelkes és naiv voltam, állandóan böngésztem a nemzetközi beszámolókat, hogy milyen véleménnyel viszonyulnak a hazai eseményekhez – már csak azért is, mert a rendőri attaknak számos külföldi áldozata is volt -, de óriási meglepődésemre nem történt semmi. Vagy legalábbis ahhoz képest semmi, amilyen aggodalmak ma érkeznek a nyugati vezetőktől, médiumoktól a magyar demokrácia állapota miatt. Korábban elképzelhetetlen mértékű, államilag szervezett brutális agresszió folyt a jogosan felháborodott tömegek leverése és megfélemlítése miatt, de a szabad világ képviselői ezúttal kínosan némák maradtak.

gyurcsany
Azért persze nem mindenki, a humor forrása mindig az igazság. A képen látható szöveg: “Magyarország felkelései”. Forrás: 2.bp.blogspot.com

56 öröksége

A történtek minden logikával szembenő viszonyulására nem kínálkozik más magyarázat, minthogy a demokrácia – vagy amit az amerikaiak annak neveznek – nem a tettekben, hanem az érdekekben nyilvánul meg. Lehetett akármennyire is embertelen és zsarnok a rendszer hozzáállása, egy ‘jó’ tulajdonsága mindenképpen volt: az amerikai érdek maradéktalan teljesítése, akár a magyar kárára is (egyébként ennek ellehetetlenítésére is feltaláltak már, vagy inkább újra feltaláltak egy divatos megbélyegző szót, úgy hívják nacionalizmus).

Úgy tűnik, hogy a baloldal nem tud hogyan viszonyulni ’56 eszmeiségéhez. Sípszóval akarják ellehetetleníteni a forradalom méltóságteljes megemlékezését. 10 évvel ezelőtt a valódi demokráciát a kormányból mutatták meg, csőcseléknek nevezve az embereket, mára azonban nagyot fordult a világ: noha előre merem bocsátani, hogy a rendőrség ezúttal nem fog vérbe fojtani egyetlen tüntetést sem, de mindent el fognak követni annak érdekében, hogy az emberek tudatában valahogy mégis ez a kép alakuljon ki. Ennek teljesülését még az az apró tényező sem fogja zavarni, hogy még a szerepek is felcserélődtek. Így lesz a tüntetőkből randalírozó csőcselék helyett ezúttal az igazságot bármi áron kiharcoló nép, az erőszakot kerülő kormányból pedig az elnyomó diktatúra.

Ilyen körülmények között azt hiszem méltatlan (de legalábbis némiképp bizarr), hogy az ellenzék mindig ezt a napot találja legalkalmasabbnak soros összefogásának bejelentésére. Hiszen ez az összeborulás arról szól, hogy a szocialista utódpárt és az amerikai párti demokraták újra egyesítik erejüket a magyar szabadságért – de a történelem már többször megmutatta, hogy milyen következményekkel jár az a magyarok szabadságára nézve, amikor ők összefognak.

Fridi, a korszakalkotó

Az egykori showman exkluzív nagyinterjúban rántotta le a leplet a tv2-nél és az atv-nél kialakult új helyzetről, és avatott be a mindig izgalmas kulisszatitkokba. De vajon jót tesz e a szakmának, ha egy korábbi tagja kendőzetlenül kipakol a sajtónak? Friderikusz örökségének nyomában jártunk.

A sztori ismert: múlt héten az indexnek adott nagyinterjújában Friderikusz őszintén beszélt – ahogy ő fogalmaz – a közállapotokat mérgező jelenségről, amely a tv-k szerkesztőségeibe is beszivárgott. A ’90-es évek emblematikus tévés figurája sok érdekes témába engedett betekintést a laikusoknak, ami által mi is egy kicsit részeseinek éreztük magunkat a média hétköznapjainak. A narratíva végig az volt, hogy a kormány lenyomja a szakmaiságot és helyét a lojalitás kényszerével és a fenyegetéssel váltja fel. Az eredmény egy olyan egzisztenciálisan fenyegetett kaszt, amelynek bár nincs hozzá gyomra, a megélhetése miatt mégsem tudja elhagyni ezt a ‘Fidesz-fészket’. Mondandója hitelesítésére számos konkrét példát és nevet hozott, így többek között beszélt Tilláról, Hajósról, az atv-t irányító Németh családról, de említést tett Hajdú Péterrel és Andy Vajnával kialakult viszonyáról is.

Az interjú pedig ebben a pillanatban vált valami egészen újjá, korszakalkotóvá. Ugyanis olyan már sokszor volt, hogy egy elbocsátott, sértett ember kígyót-békát mond korábbi munkahelyeire – akár azért mert elküldték, akár azért mert számára nem tetsző módon változott a légkör -, de olyanra még sosem volt példa, hogy valaki a munkatársaival történő magánbeszélgetéseket tárná a nyilvánosság elé, főleg úgy, hogy állítása szerint nekik sem tetszik a környezet amiben dolgozniuk kell, vagyis szembefordította őket jelenlegi munkaadóikkal, így változtatva pokollá az életüket.

A válaszra persze nem kellett sokáig várni. A riportban érintett legtöbb személy közleményben határolódott el, Hajdú Péter pedig egyenesen perrel fenyegetőzött. Persze megszólalt több, a két csatornánál dolgozó prominens is az ügyben, az atv-n műsort vezető Havas Henrik például így kommentálta a történteket:

Komolyan mondom, hányingert kaptam, amikor elolvastam a szöveget, merthogy Sanyika szimplán feljelenti néhány kollégáját, amikor azt fejtegeti, hogy bár ott virítanak a TV2 képernyőjén, igazából utálják a Fideszt, az Orbán-rendszert.”

De Rónai Egon is hasonlóképpen emlékezett meg egykori kollégájáról:

Nem tudom, hogy a mások hozzájárulása nélkül kibeszélt, neki magánemberként vagy televíziós vezetőként elmondott és az interjúban idézett mondatok valóban elhangoztak-e. Majdnem mindegy is, mert kiadásuk a nyilvánosságnak emberi árulás. De azt tudom, hogy az ATV nem így működik, nem annyi nézője van, nem ilyenek a belső viszonyok. Azt tudom, hogy ilyen információkat barátról-ellenségről, kollégákról nem fecsegünk ki. A többit Havas Henrik precízen leírta.”

Ugyanakkor nem csak a fent említett két tv alkalmazásában álló személyek kommentálták hasonlóan az interjúban elhangzottakat, és nem is csak abból a politikai közösségből, ahová Friderikusz sorolja magát. Puzsér Róbert például így írt róla:

Friderikusz Sándor egy sértett és erőszakos nárcisztikus egoista, aki televíziós munkásságával több kárt okozott a hazai nyilvánosságnak, mint pályatársainak bármelyike. (…) Akkor járna legjobban, ha holnap csatlakozna Vágó Istvánhoz, és ő is beülne a DK elnökségébe. Tévésnek hitvány volt, ha összeszedi magát, politikusnak is elég hitvány lehet ahhoz, hogy sikeres legyen.”

A széleskörű kiállásnak és összezárásnak tehát alaposan oka van. Pontosan ugyanaz, ami miatt a beszélgetés korszakalkotóvá vált. Ugyanis azáltal, hogy egy tv-s személyiség lelkiismeret nélkül árulja el és teszi céltáblák középpontjává korábbi munkatársait, egy új, általa hozott korszak eljövetelét vetíti előre. Egy olyan korszakot, ahol a munkatársak nem mernek többé őszintén beszélni még a barátaikkal sem, mert nem tudhatják, hogy az mikor fog a nyilvánosság felé fordulni.

Ironikus, hogy Friderikusz az interjúban végig a félelem és elnyomás elleni küzdelem kereszteslovagjaként tünteti fel magát, miközben a saját értékrendjéből adódó erkölcstelenség az, ami valójában elhozta a kádári időkre emlékeztető csengőfrászt, bizonytalanságot, bizalmatlanságot és félelmet ezeknek az embereknek az életébe.