Eljött a mi időnk – ne féljetek, harcoljatok!

Tusványos immár nem csak a magyar, hanem az európai nemzetek szellemi műhelye is. Biztos pont egy bizonytalan világban – fogalmazott a miniszterelnök, de ennél lényegesen többről van szó: egy új, valódi alternatíva megszületésének bölcsője. 

A Bálványosi Nyári Szabadegyetem – ami 1997 óta Tusnádfürdőn van, de a két település nevének összevonásából származóan már csak a közbeszédben is megjelenő Tusványosnak hívnak – hagyományosan a Kárpát-medence nagyszabású szellemi műhelyeként funkcionált az elmúlt közel három évtizedben. Ám az idei évben immár 27. alkalommal és Itthon Európában névvel megrendezésre kerülő rendezvény mára jelentős mértékben kinőtte eredeti céljait, és egy új világrend, új társadalmi berendezkedés megszületéséhez, egy valós alternatíva felmutatásához járult hozzá. Ennek az évek óta tartó folyamatnak a csúcspontjait jellemzően mindig Orbán Viktor beszédei adták. Emlékezetes a miniszterelnök 2014-es beszéde az illiberális államfelfogás meghirdetéséről, amely akkor hatalmas médiaérdeklődést követően rengeteg meleget és – főleg – hideget kapott. A felzúdulás akkori oka pedig nem volt más, mint Európa számára egy új irányvonal alapkövének letétele. Nem is véletlen, hogy az akkor még kihívó nélküli világrend azóta magabiztosságukat elvesztő hívei csuklóból támadták. De nem csak azért, mert az összezárt rendszer könnyedén ki tudott vetni magából minden új gondolatot, hanem mert már akkor is pontosan tudták: valódi érvekkel rendelkező, valódi alternatívát kínáló kihívóval találták szemben magukat. A saját dogmáinak rabjává váló, elkényelmesedő, megújulásra képtelen politikai elit valóban elhitte Fukuyama azóta már többszörösen megbukott tételét a történelem végéről. Miszerint a liberális demokrácia “az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”, “a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet”. Érdekesség, hogy legfőbb bírálójának, Samuel P. Huntingtonnak a jóslata mintha közelebb állna a valósághoz, aki szerint a jövő nem a liberális demokrácia diadalát hozza, hanem a civilizációk összecsapásait.

De visszatérve az orbáni beszédre: azóta eltelt két év és nagyot fordult a világ. A világban zajló események alakulása nemhogy nem cáfolta, hanem éppen igazolta az akkori – és azóta is folyamatosan tett – állításokat, így kevés nála hitelesebb, az emberi vágyakat képviselő politikust találhatunk most a földkerekségen. A recept egyszerű: egyenes beszéd a képmutató politikai korrektség helyett. Éppen ezért is annyira ironikus, hogy a liberális gondolat és világrend felgyorsításának szándékát szolgáló bevándorlási hullám fogja a rendszer végét eredményezni, hiszen annak gyakorlatban történő megvalósítása pont annyira képtelenség, mint a politikai korrektségen alapuló, önmegtagadó rendszer.

De vegyünk szépen sorba ezeket a pontokat és vizsgáljuk meg azok valóságtartalmát:

  • Az európai álom szertefoszlása, amelynek alapját az a gond jelentette, hogy “ha rendesen elvégzed az iskolákat, tiszteled a törvényeket és szorgalmasan dolgozol, akkor jobban fogsz élni, mint a szüleid.” Ennek igazságtartalmához kevés kétség férhet, amikor az állandó közbeszéd tárgyai olyan kifejezések, mint a mama-hotel, hogy a fiatalok kiábrándultságának legfőbb forrása irreális vágyaik találkozása a valósággal, vagy hogy egyes uniós országokban a fiatalok munkanélkülisége már a 20%-ot is meghaladta.
  • Ennek egyik oka, hogy a gazdasági világválság jelentette kihívásokra a korábban bemutatott egyeduralkodó társadalmi rendhez kapcsolódó gazdasági berendezkedés nem tudott megfelelő válaszokat adni, így a világgazdaság súlya folyamatosan eltolódik olyan új szereplők felé, amelyek versenyképesek és ahol milliárdos tömegekben áll rendelkezésre olcsó munkaerő. Ha figyelembe vesszük, hogy a migrációs válságnak is az olcsó munkaerő importálási szándéka a fő ösztönzője, akkor nehéz lenne ezzel az állítással is vitatkozásba bocsátkozni.
  • Mivel emiatt csökken a világgazdasághoz történő hozzájárulásunk, így folyamatosan mérséklődik az újra elosztható jövedelmek mértéke, ami az életszínvonal általános romlásához vezet. Tekintetbe véve, hogy a második világháborút követő időszakban a politikai gondolkodás egy konszenzusos megállapodáson alapult, így függetlenül a kormányok jobb- vagy baloldali elköteleződésétől, a keretrendszer és a közbeszéd lényegében ugyanazon feltételek mellett alakult. Azonban a jólét stabilitása és rendszeres növekedése legitimálta ezt a fajta berendezkedést. A probléma csak akkor fogalmazódott meg, amikor a jólét megszűnt többé növekedni és helyét a hanyatlás vette át. De mivel a politikai elit lényegét tekintve egy tőről fakad, ezért megoldást sem tud rá kínálni. Így lett a gazdasági válságból elitválság. A csökkenő jólétre és alacsony gazdasági növekedésre rengeteg makrómutató áll rendelkezésre – ezek bárhol megtekinthetőek -, valamint bizonyíték rá a tömeges bevándorlásban olcsó munkaerőt – és ezáltal javuló versenyképességet – remélő wilkommenskultur is.
  • Az igazi problémát viszont az elitek megújulásra való képtelensége jelenti. Annyira kötik őket korábbi dogmatikus elképzeléseik, hogy nem tudnak alkalmazkodni az új helyzethez, ezáltal nem tudják garantálni a korábbi életszínvonal kiszámíthatóságát. Tekintve, hogy az elitek az emberek tömegeivel látványosan szembemenő javaslatokkal állnak elő, így ez az elitválság átfordult egy demokráciaválságba. Azt hiszem, hogy ez utóbbi bizonyítására nem kell sok tételt hoznom, elég ha csak a migráció jelentette veszélyt és annak eltusolását szándékozó média közötti ellentétre hívom fel a figyelmet. Egyértelműen és könnyen kivehető az ellentét, bár itt a demokráciaválságot nem csak az emberekkel szembeni kormányázás, hanem a demokratikus játékszabályokat figyelmen kívül hagyó félretájékoztatás – finoman szólva ‘megvezetés’ (pl. Köln esetében) – is jellemzi.
  • Így jutunk el a migrációhoz, mint a gazdasági válságra adott téves válaszhoz az elit részéről, ami egyben antidemokratikus is, hiszen a többségi akarattal élesen szembemegy. Mára nem az a kérdés, hogy a migráció milyen veszélyeket hordoz magában, hanem, hogy miért nem lehet megállítani. A válasz kézenfekvő, és már említettem is: a jelenleg regnáló politikai elit képtelen a megújulásra, annyira gúzsba kötik korábbi vallásszintre emelt liberális dogmái. Mindezek tükrében tényleg csak idő kérdése volt, hogy mikor fordítják bizalmukat új, korábban ismeretlen pártok és mozgalmak felé. Olyanok felé, akik meghallgatják őket, akik képesek a cselekvésre, akik a politikai korrektség helyett az egyenes beszédet választják. Ilyennek számít Németországban az AfD, Ausztriában az FPÖ, vagy az Egyesült Államokban Donald Trump.

 

Látható, hogy minden egyes pont közös vonása, valamint forrása a bizonytalanság és az attól való félelem. Ha az ember fél, akkor nem vállalkozik nagy dolgokra. Ha úgy tetszik ‘a félelem az elme gyilkosa’, ami megakadályozza a cselekvést, pedig most lenne csak igazán nagy szükség rá.

 

Civilizációk harca

A nizzai események után legalább jó lenne csak azt tudni, hogy többé ilyen nem fordulhat elő, mert a vezetők megértették: ha egy harcos és egy önmegtagadó civilizáció találkozik, abból az utóbbi nem kerülhet ki győztesként.

Vasárnap véget ért az Eb és úgy tűnt Franciaország fellélegezhet – na persze nem a döntőben nyújtott teljesítményük okán, hanem mert megúszták a kontinensviadalt terrortámadás nélkül. Persze nagyon készültek rá, a hírek alapján az EU keleti hátárán több, Párizsba tartó terroristát is sikerült elfogni. Minden úgy tűnt, hogy Franciaországban végre visszaállhat az élet a normális kerékvágásba, hiszen a szabadság értékeiért vívott harcként is felfogott kupa – leszámítva némi ultra-tobzódást – nagyobb fennforgás nélkül lecsengett, így Francois Hollande elnök július 26-án már a novemberi események óta érvényben lévő szükségállapot visszavonását fontolgatta.

És ekkor ütött csak be igazán a krach. Ironikus módon épp a nemzeti ünnepükön, ahol is a szabadság-testvériség-egyenlőség eszmeiségének születését jelentő forradalom kirobbanására emlékeztek. Azt hiszem nehezen lehetne ennél kifejezőbb alkalmat találni a valóságra, vagyis a civilizációk harcára. Hiszen a felvilágosodás legnagyobb szellemi produktumának kifordítása okozza éppen a probléma gyökerét. Az abszolutizmus (királyi dinasztia) ellenében a köztársaság megalapításának volt záloga a fent említett három ismérv. Szabadság, ahol nincsenek szolgák, se rabszolgák és mindenki saját lelkiismeretének belátása szerint cselekedhet; egyenlőség, ahol a törvény előtt mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg; és testvériség, ami az együvé tartozást, az egymás iránt támasztott felelősséget hivatott jelenteni.

Nos, amíg ezek a jelszavak aktuálisak és jól csengőek voltak egy nemzet számára egy egyeduralmi rendszer ellenében, a szó szerinti értelmezésük mára legalább annyira fojtogatóvá vált – kiváltképp, hogy kortárs liberálisaink olyan dolgokat is hajlamosak belemagyarázni, amelyekre őseiknek nem is volt eredendő szándékuk. Gondolok itt ezalatt az egyenlőség és testvériség olyan irányú önkényes kiterjesztésére, amely alapján a földgolyón élő összes embert belevennék. Ismerjük ezeket az elméleteket, hiszen manapság nagyon sokan magukénak vallják: “a földön minden ember azonosnak született, ezért nem számít sem a bőrszíned, sem az, hogy hova születtél”. Nos, ha közelebbről is megvizsgáljuk ezt az állítást, akkor nem vonhatjuk kétségbe annak igazságtartalmát, de mit jelent ez a valóságban?

Azt, hogy a bolygó bármely csücskére születtél is, neked jogod(!) van megválasztani, hogy hol akarsz élni (ugye, No Border mozgalom, ismerős lehet az osztrák konvojosok transzparenseiről, akik azóta érdekes módon mintha maguk is inkább bezárkóznának), hiszen ez a szabadság és különben is egyenlőek vagyunk. Én sem megyek az USA-ba szerencsét próbálni egyik pillanatról a másikra – és nem csak azért, mert folyamatosan megújítandó munkavállalói vízum nélkül erre esélyem sincs, hanem mert tudom, hogy ez egész egyszerűen nem így működik. Bár a globalizáció előretörésével próbálnak az életvitelnek is egy hasonló színezetet adni. És itt még nem is ejtettünk szót az egyes világrészek eltérő hagyományairól, kulturális szokásairól.

Különbség a két civilizáció között

Divatos gondolat liberális körökben továbbá úgy relativizálni a történteket, mintha az nem az iszlám vallás természetes velejárója, hanem valami vallási sajátosság lenne – itt kérnek az ő nevükben is elnézést az összes buddhistától. Szintén gyakori még összemosni a nemzetekkel is, mondván, hogy Hitler is egy nemzet felemelkedésének nevében gyilkoltatott le milliókat. Tehát ha jobban megnézzük, akkor meg is van a liberálisok ideális archetípusa: ateista és internacionalista.

Ugyanakkor már megtanultuk, hogy minden szépen csengő szólam mögött keresnünk kell a valódi szándékot, és azt könnyen megtalálhatjuk a liberális ember prototípusának kifejlesztési szándékában, így hát bármennyire is logikusnak tűnhet első ránézésre, nem hagyjuk magunkat megtéveszteni. Mégpedig azért nem, mert ezek az érvek ráadásul még csak nem is igazak, hiszen a felvilágosodás során a ráció, az értelem került az engedelmesség, mint vallást meghatározó ismérv helyébe. Csakhogy a világi és egyházi hatalom elkülönülése meg sem történhetett volna az isten akarata helyett bűnmegbocsátást hirdető kereszténység nélkül. Ezért ezt a két vallást egy lapon említeni legalább akkora ostobaság, mintha valaki az együvé tartozás és szolidaritás területalapú megközelítését akarná a valláshoz hasonlítani. Európában a közösséghez való hűség területi joghatóság alapú, ahol a közös nyelv, közös értékek és a közösen hozott – ezáltal mindenkire érvényes – törvények képezik az összetartozás ismérvét. Nem véletlen, hogy nem beszélhetünk a Közel-keleten egységes arab nemzetről, hiszen ott a vallás iránti feltétlen hűség a közösségképző. És ez az, ami miatt egy muszlim soha sem fogja elfogadni az európai törvénykezést, éljen bár benne 20 éve is akár.

Könnyen belátható, hogy éppen ezért az egykoron a felvilágosodás célját szolgáló liberalizmus mára a szabadság első számú ellenségévé vált, de nem csak a politikai korrektségen keresztül a gondolat szabadságának megtagadásával, hanem immár az emberek fizikai biztonságát veszélyeztető életidegen, önmaga karikatúrájává váló dogmáival is.

 

pray for...
A soha véget nem érő lista. (Forrás: facebook.com)

Az internet közössége természetesen ezúttal is rendkívül kreatív módon állt hozzá a terror utáni gyászhoz, rengeteg sajnálkozó és részvétkifejező kép készült, gyaníthatóan a facebook profilképek is trikolórba fognak borulni, de attól tartok, hogy ez ma már édeskevés. Ma a cselekvés ideje jött el. Európának végre el kell döntenie, hogy vagy liberális akar maradni, vagy pedig életben akar maradni. A kettő együtt úgy tűnik, hogy nem megy.

Az Európa-bajnokság rejtett céljai

A hírportálok által az ultrák balhéira kihegyezett tudósítás célja tulajdonképpen az európai ember esendőségét hivatott bemutatni, mintegy ellensúlyozásaként a médiát az elmúlt időben uraló migránsok balhéi mellett. A háttérben már fel is sejlik a végső szándék: a nemzeti lobogók és ezáltal a nemzetek eltörlésének bármi áron történő kierőszakolása.

‘Keletnémet neonácik’, ‘egyre félelmetesebb a hangulat Marseille-ben, egy szurkoló életveszélyben’. Ilyen és ehhez hasonló bejegyzésekkel harsogta tele a sajtó az angol-orosz meccs utáni történéseket. A magát mértékadónak nevező portálok, amelyek korábban a legdurvább eseményekről is csak visszafogottan számoltak be, ezúttal magát az apokalipszist vizionálják. A felháborodás természetesen érthető, de úgy tűnik, hogy lemaradtam pár epizóddal, ugyanis fogalmam sincs, hogy mikor váltak ennyire rendpártivá a liberális véleményvezérek. Mivel a labdarúgó bajnokság után borítékolhatóan visszatérnek majd a mérsékelt szólamok, így felmerül a gyanú, hogy a kettős mérce alkalmazásának egyetlen célja a szurkolók – akik túl azon, hogy fehérek, még férfiak is és ráadásul egy nemzetet képviselői – lehető legrosszabb színben történő feltüntetése a világ közvéleménye előtt.

A sajnálatos események ugyanakkor még egy kérdést felvetnek, hiszen a balhé már a stadionon belül elkezdődött: vajon ha ilyen komoly pirotechnikát és jelzőrakétákat könnyűszerrel be lehet vinni a meccsekre, milyen védelemre számíthatunk egy esetleges terrortámadás esetén?

Szerencsére erre még nem volt példa, ami reméljük, hogy nem is fog változni. Viszont a szerencsén túl ennek sokkal inkább ahhoz van köze, hogy bármennyire is próbálják összemosni a két csoportot, az ultrák – legyenek bármennyire is vandálok – viselkedésének egészen mások a mozgatórugói. Az ő céljuk nem az emberek tömegeinek esztelen lemészárlása, sokkal inkább egy vélt vagy valós érdek agresszív úton történő érvényesítése. Természetesen mind a kettő elítélendő, de egyenlőségjelet nemcsak azok összehasonlíthatatlansága miatt nem lehet tenni, hanem mert – meg merem kockáztatni – egy kevésbé túlfűtött és kevésbé borgőzös hangulatban a társadalmi együttélés alapszabályait többé-kevésbé képesek és szándékukban is áll betartani.

 

Az összemosás célja

De ha egy másik magaslatról szemléljük az eseményeket, akkor könnyen új megvilágításba kerülhet az összemosás célja. A német Zöldek már egyenesen a zászlók betiltására, bojkottjára hívnak fel:

„A nacionalizmus a patriotizmus egy formája. Aki hazafinak határozza meg magát, az kirekeszt másokat. A patriotizmus hatásának mindig vannak következményei, különösen ott, ahol agresszívabb formában jelenik meg és a másikat ellenségként bélyegzi meg. A futball Európa-bajnokság alkalmából minden szurkolót arra szólítunk fel, hogy ne adjanak teret a nacionalista gondolatiságnak! Futballszurkolók, le a zászlókkal!” – közölte a szervezet.

Ez természetesen nem áll távol a hazai liberális megmondóemberek véleményétől sem, azzal a különbséggel, hogy ők a gyűlöletüktől vezérelve egészen odáig merészkedtek, hogy örülnének a magyar csapat vereségének. Megértem céljaikat, de azon kívül, hogy nem értek egyet velük, nem tartom jó ötletnek ha politikai célokat helyeznek az országuk, nemzetük érdekei elé – sajnos a Tavares-jelentésnél már bebizonyosodott, hogy ez számukra nem okoz gondot és egyre inkább úgy tűnik, hogy országuk boldogulása, előremenetele is csak másodlagos szempont.

Végül pedig egy jó tanács a botránykereső és szenzációhajhász liberális tollforgatóknak: az igazán durva és megbotránkoztató események ez idő tájt nem Franciaországban, hanem Orlandoban történnek.

Az MNB és a közpénz

A média érdeklődésének középpontjába a MNB és annak gazdálkodása került. No persze nem azért, mert bármi törvényelleneset, vagy netalán gazdaságilag kedvezőtlen tranzakciót hajtott volna végre, hanem éppen ellenkezőleg: a korábban a világválságból is sikeresen talpra álló gazdaság menedzserét, Matolcsy Györgyöt kezdték ki, tulajdonképpen a Nemzeti Bank jövedelmezősége okán.

Az elmúlt napok eseményei az MNB körüli botrányoktól voltak hangosak. Úgy is mondhatnánk, hogy a média liberális fele össztüzet zúdított Matolcsy Györgyre a jegybank által kezelt pénzek felhasználási módja miatt – az alapítványok közel 280 milliárdos vagyonának elenyésző részét, 5 milliárdot fordították haverinak minősített cégek támogatására, a vagyon többi részét, mintegy 86%-át a biztos befektetésnek tekinthető állampapírokba forgatták, a maradékot pedig ingatlanokba fektették.

A cél világos: az államadósságot finanszírozó nagy intézményi hitelezők kiváltása. Bár nem piaci alapú, de ilyennek számított az IMF is. Csakhogy, ez a pénz sem volt ingyen. Az ára – a kamatokon túl -, hogy a hitelért cserébe beleszólt az ország működésébe, megkötötte kezünket és végső soron elvette szuverenitásunkat. (Egyesek talán még emlékeznek arra a drasztikus, fűnyíróelvű kiadáscsökkentésre, ami Bajnai-kormány egy éves regnálási ideje alatt fennállt.)

De a legnagyobb probléma – bármilyen furcsán is hangzik ez – nem a megszorító intézkedésekkel összefüggésben volt, hanem a mozgástér csökkentésében. Gyakorlatilag egy olyan állapot fenntartását kívánták ezzel elérni, ahol teljesen mindegy, hogy ki a kormányzó párt, a döntések meghozatala az adósságon keresztül az ő kezükben van. A kormányra kvázi bábként tekinthetünk, aki nem az őt megválasztó polgárok érdekében cselekszik, hanem csupán szolgai módon teljesíti gazdái parancsait. Ezért érkezett annyi támadás Brüsszel felől, mert egy demokratikusan, a szavazók elsöprő többségével megválasztott kormány úgy döntött, hogy minden erejét összeszedve megpróbálja ledobni az elődei által önként viselt rabláncot, és ezért zúdul most is támadás az ezt a folyamatot akkor még nemzetgazdasági miniszterként levezénylő jegybankelnökre. Az intézkedéseknek köszönhetően ma nem szólhat bele a világ pénzügyi vezetése az ország belügyeibe, amely hatalom egyébként az EU integrációjának fokozásában érdekelt, hogy az állampolgárok akarata helyett a pénz diktáljon. Hasonló folyamat zajlott le néhány napja Ausztriában, ahol az EU-ra kritikai szemmel tekintő FPÖ megnyerte az elnökválasztás első fordulóját és utána azonnal támadás érte immáron az osztrák társadalom jelentős többségét.

Az államadósságról

“Az államadósságot nem visszafizetni kell, hanem számon tartani” – tartja a közgazdász vicc, de az a jó vicc, aminek a fele igaz. Jelen esetünkben azért nem kell visszafizetni, mert a magyar államadósságot nem is lehet visszafizetni. Érdekes lehet a kérdés, hogy miért ad valaki kölcsön egy olyan országnak, akiről tudható, hogy nem képes azt visszafizetni. Azért, mert az államadósság finanszírozása elsősorban nem az üzletről szól, hanem a befolyásszerzésről – az állampapíroknak a legalacsonyabb a jövedelmezősége a pénzügyi instrumentumok közül. A magas államadósság révén képesek irányítani országokat. Példa erre nálunk az IMF, vagy napjainkban Görögország viszontagságos esete.

De hogy lehetséges az, hogy egyes országok elképesztően magas államadósság mellett is gazdaságilag sikeresek tudnak lenni? Japán GDP-hez viszonyított államadóssága lassan eléri a 230%-ot (!) – Magyarországon ugyanez az arány 76,9% – és mégis a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb országa. Úgy, hogy az állampapírok döntő többsége a lakosság kezében van, akik a pozíciójukat nem befolyásszerzésre akarják felhasználni, vagy legalábbis oly módon, hogy a kormányzat ebben a modellben kénytelen az állampolgárok kegyeit keresni, hiszen ők finanszírozzák a költségvetést.

Monetáris finanszírozás

Magyarország jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy a polgárai által finanszíroztassa működését, így ha ki akar szabadulni a 21. századi gazdasági gyarmatosításból, akkor alternatív megoldások után kell néznie. A botrány kapcsán szintén felemlegetett vád a monetáris finanszírozás, vagyis hogy a jegybank pénzt nyomtat, hogy abból finanszírozza az államot. Ez azért jelentene problémát, mert ha a jegybank adhatna pénzt az államnak, akkor a kormánynak nem állna érdekében a kiszámítható költségvetés, mert a pénznyomtatás révén gyakorlatilag korlátlanul állna rendelkezésre fedezet a hiány ellentételezésére.

Igen ám, de ma Magyarországon fegyelmezett a költségvetés, alacsony a hiány, csökken az államadósság – nekünk vannak az egyik legjobb makrómutatóink Európában. Tehát a jegybank nem esztelenül pótolja a kormányzati költekezést és nyomtatja a pénzt, hanem szigorú ellenőrzés alatt tartja azt. Ne feledjük, hogy a kifogásolt pénznyomás legfőbb jele – éppen a folyamatosan növekvő, forgalomban lévő pénzmennyiségből adódó leértékelődés – az infláció. Ma Magyarországon 0,9 % az infláció, alacsonyabb, mint eddig bármikor.

(Más kérdés, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő FED is pontosan ugyanezt csinálta, amikor a pénzügyi lazítás keretein belül bejelentette, hogy nagyon sok állampapírt fog vásárolni, amivel lenyomta az államkötvények hozamát, aminek révén olcsóbban tudta finanszírozni magát az USA. De nagyon sok olyan intézkedés van még a világon, amelynek demokratikus voltát nem az határozza meg, hogy mit tesznek, hanem az, hogy ki teszi.)

Függőség vs. Függetlenség

Egy ország irányítása fölötti ellenőrzés megszerzésére az államadósságon túl más lehetőség is kínálkozik, és ez az ideológiai nevelés. Úgy is mondhatnám, hogy az államadósság a fegyver, amely gúzsba köt, de a liberalizmus az eszköz, amely lebontja önvédelmi mechanizmusunkat. Hiszen a gazdasági gyarmattartás mit sem ér, ha az emberek tudnak róla. Az a legjobb, ha mindezt önként vállalják, mert akkor nem kell tartani a lázadástól. A régi gyarmatbirodalmak is azért omlottak össze, mert a gyarmatosítottak a saját bőrükön tapasztalták a gyarmatosítok elnyomását. Manapság ez sokkal humánusabban történik és a birodalmak helyét is átvették a nemzetközi vállalatok.

Éppen ezért nem meglepő, ha a nemzetközi érdekcsoportok által irányított média támadást indít minden függetlenedési kísérletre. A feladatukat persze ezen az eseten kívül is mindennap ellátják, hiszen mézes-mázas ideológiákon keresztül akarnak irányítani minket – ez sokszor már odáig fajul, hogy a nemzet a saját érdekét is háttérbe szorítja, mert elhiszi, hogy jó lesz neki, ha nem a saját sorsa kovácsa, hanem egy nagyobb, hatalmas erő feltétel nélküli kiszolgálója. Ideológián keresztül irányítanak bennünket, és aki elbagatellizálja ennek jelentőségét és hatékonyságát, az emlékezzen arra, hogy a nácik is egy ideológián keresztül vettek rá tömegeket a népirtásra.

Demokrácia vagy jólét?

A liberális demokrácia ideológiája a nácizmus ellenideológiája. Nem is lehet más, hiszen annak megfékezésére jött létre hovatovább az alkotmánybíróság is, amely céljait tekintve a garancianyújtás letéteményese, hogy a jövőben ilyen semmiképp se történhessen. De ennek hatására nyert egyre nagyobb szerepet többek között az emberi jogok kérdése is.

Nem tűnik ellentmondásnak a bekezdéscímben feltett kérdés – hiszen nem is az -, inkább csak a prioritások között állítana fel egy rangsort, hiszen végső soron mi is a célunk? Hogy jólétben éljünk – legyen az bármilyen rendszerben – vagy mindenképp liberális demokráciában, függetlenül jólétünktől és boldogságunktól?

Attól, mert ez a jelenünk, ebbe születtünk, ne gondoljunk, hogy nincs a liberális demokráciánál jobb életfeltételeket kínáló rendszer. Mint ahogy azt a történelem már bebizonyította, az élet a folyamatos fejlődésről szól, mindig jön valami új, valami jobb – igaz, az akkori hatalom birtoklói tűzzel-vassal üldözték is őket, vagyis nincsen új a nap alatt. A veszélyekkel dacolva mégis rengeteg újító vitte győzelemre a régi, uralkodó rendszerek elleni küzdelmet, aminek következtében az elavult közhiedelmek fölött eljárt az idő így kerülve a történelemkönyvek oldalaira – most a liberalizmuson a sor. A tömeges migráció, mint ahogy minden veszély – éppen ezért lehetőség is egyben. Európa utolsó lehetősége, hogy kiszakadjunk ebből diktatórikus, elnyomásos rendszerből és áttérjünk végre a szabadságra. De nem a szabadságot az anarchiával keverő szemléletre, hanem a felelősségteljes és emberhez méltó szabadságfelfogásra. Ez az, amit illiberális demokráciának nevezünk – és ami a liberális ellentettje, az szükségszerűen mindig nagyobb szabadságot jelent.

A Kiss László-sztori mellékszálai – mély indulatok a felszín alatt

A média legújabb kedvence egy 50 éves botrány. Mivel az esemény finoman szólva sem számít újdonságnak, és mivel korábban sem volt titok létezése, felmerül a kérdés: milyen célt szolgál valójában Kiss László Olimpia előtti lejáratása? 

Az elmúlt hetet egy újabb közéleti botrány rázta meg. Az azóta már lemondott szakemberrel szemben súlyos vádak fogalmazódtak meg. A történet ismert és elég régi. Kiss László két másik úszótársával együtt megerőszakolt egy lányt az uszodában, legalábbis a vád szerint, amiért meg is kapta büntetését – bár az igazságszolgáltatás nem épp a ’60-as években élte fénykorát, de ettől függetlenül sem tudom megítélni annak koncepciós jellegét. Számomra sokkal érdekesebb, hogy ezzel éppen most, a Hosszú Katinka-botrány árnyékában és az Olimpia előtt hozakodott elő a mindig független és objektív sajtó. Látszólagos céljukat elérték, az úszóedző lemondott, de a témát továbbra sem akarja parkoltatni a ‘mértékadó’ sajtó. Ugyanis – ahogy írják – Gyárfás nyomás alá helyezte az edzőket, hogy álljanak ki Kiss mellett. Bingó. Ha a közvéleményt egy erőszakolás háborított fel – teszem hozzá jogosan -, akkor miért próbáljak az úszószövetség elnökét tovább ütni? Nem igazán hiszek a véletlenekben és az események alapján könnyen felmerül a gyanú, hogy az egész sztorinak Gyárfás állt a célkeresztjében, tehát a nyomás mindenképpen politikai.

Ideológiai eredetű támadás

A történet idáig nagyjából világos. Kiss László sikeredző a múltban erősen megkérdőjelezhető szituációba keveredett, amiért anno letöltötte büntetését, majd a dologra 50 évnyi homály vetült. Kényes helyzetben valahogy újból előkerült, amire válaszként – hogy ne rontsa az úszók olimpiai felkészülését – lemondott. Gyárfásnak közben kiosztanak még néhány pofont, de hát a box már csak ilyen. Ami miatt ugyanakkor fontosnak láttam feldolgozni a témák, az a liberális ideológusok és megmondóemberek gyűjtőhelyeként működő 444 egyik posztja. Ugyanis eléggé felbátorítottnak érzik magukat ahhoz, hogy a történésekből a kormány egyik legfontosabb intézkedését kezdjék el ideológiai alapon revolverezni: a sportot. Gyűlölködő cikkükhöz az alábbi címet sikerült választani: Gyereksport és erőszak: kéz a kézben? Így, kérdőjellel(!), kiváló újságírói teljesítmény (az újságírásban a kérdőjel azért fontos a címadásban, mert kerülhető vele a pereskedés, ezért erre mindig az egyértelmű bizonytalanság és nyilvánvaló manipuláció jeleként tekintsünk).

gyereksport
Forrás: 444.hu

Olyan messzemenő következtetéseket sikerült levonniuk, hogy a gyermekeiket sportra nevelő szülők kvázi veszélynek teszik ki csemetéiket. Értik, azzal, hogy gyerekkoruktól kezdve sportolásra tanítják őket. Nyilván sokkal vonzóbb lenne számukra a liberális ifjúsági politika, amely a rendszeres drogfogyasztásból és a közösség nélküli elszigetelődésből, egyedüllétből, magányból áll (nyilvánvaló, hiszen aki egyedül van, az boldogtalanabb, ezáltal könnyebben lehet rávenni, hogy fogyasztással próbálja betölteni az így tátongó űrt, de erről majd talán egy másik bejegyzésben részletesebben is írok). De emellett a sport még egy, a liberálisok számára nem épp kedvező tulajdonsággal bír. Épp a mai napon beszélt róla a miniszterelnök, miszerint “a sport adja vissza az önbecsülésünk”. Hiszen a sport nemzeti ügy. Az egyetlen olyan alkalom, ami még nemzeti alapon hozhatja össze az embereket, akik ilyenkor egy zászló alatt egyesülnek. Minél több a siker, annál nagyobb a nemzeti önbecsülés, amely két szó így egy mondatban egy liberális számára maga a horror.

De térjünk vissza a sport elleni első támadási indokra, amely a gyereksportot az erőszakkal hozza egy platformra. Szóval ott tartunk, hogy azok aggódnak a gyerekek iránt, akik a kormány összes családtámogató intézkedése ellen kirohannak. Mondjuk én az Iszlám és a feminizmus közötti disszonancia óta már nem lepődöm meg egyetlen önellentmondáson sem. Már az sem fontos, hogy olykor önmagukkal kerülnek szembe, hiszen a lényeg, hogy ostorozni lehessen a polgári, konzervatív gondolkodást. A startpisztoly eldördült, tehát a jövőben még több hasonlóra támadásra számíthatunk alapvető értékeink ellen.

Liberalizmus – a szabadság ellensége

A hidegháború után a bolsevizmus elvesztette létjogosultságát, amitől kikezdhetővé vált. Sürgős megoldást kellett hát találni a korábbi szólamok feddhetetlenségére, hiszen azok észérvekkel könnyedén megsemmisíthetőkké váltak. Így talált hát rá az egykor szebb kort is megélő liberalizmusra. A következetes kisajátítás eredménye mára ugyanaz: egy maroknyi csoport véleménydiktatúrájával tartja rabságban a közvéleményt és a szabad gondolkodást.

Gyakran előforduló téves szokás, hogy a liberalizmust a szabadelvűség megtestesítőjeként emlegetik. A valóság voltaképpen ezzel szöges ellentétben áll. Ti. a liberalizmus nem más, mint egy olyan neobolsevista álláspont, amely legfőbb céljának nem a szabadságot, hanem az egyenlőséget tekinti. Ez a történelmi tapasztalatokból kiindulva még nem lenne igazán kifogásolható jelenség, ha a valóságban nem a saját, eredeti szándékával ellentétes álláspontot képviselne. Egyenlőség feketék és fehérek között; egyenlőség nők és férfiak között; egyenlőség sérültek és épek között; egyenlőség deviánsok és egészségesek között; egyenlőség a vallások között. És itt kell megállnunk egy pillanatra. Nem csak azért, mert ez az egalitarianizmus progresszív, vagyis nincs végső kifejlettje – talán csak ha egyszínű, hímnős földigiliszták maradnának a földön, mert különbözőségek az emberi természetből fakadóan mindig lesznek – hanem mert ad absurdum módon a dogmákhoz való rugalmatlan ragaszkodás a saját létét veszélyezteti. Olyan nyilvánvaló ellentmondásokat sem képes feloldani, mint az idegen kultúrkörből érkezők szemlélete a nőkre vonatkozóan, vagy a zsidósághoz viszonyuló egészen extrém álláspontjuk – amelyek egy liberális világgal összeegyeztethetetlenek, hiszen a létüket tagadják. Nem kívánok az általánosítás csapdájába esni, de akiben még maradt egészséges életösztön, az könnyen belátja, hogy ez a két, egymással szöges ellentétben álló megítélése az életnek nem tekinthető közömbösnek. Még akkor sem, ha a liberálisok annak mondják – vagy inkább főleg akkor nem közömbös. Az egyenlőséget nem lehet a végtelenségig erőltetni, hiszen akkor olyan gyöngyszemek történnek – amik sajnos valóban megtörténtek – mint hogy az új jövevények tiszteletben tartásának érdekében templomok tornyairól szedik le a kereszteket, vagy német kommandósok dzsámin áthaladva veszik le cipőjüket, amikor épp egy szalafista terroristát üldöznek. Az önfeladó tolerancia kiirtotta belőlünk legalapvetőbb emberi önvédelmi mechanizmusainkat. De ha vetünk egy pillantást az eszközök mögött megbúvó szándékra, máris nem tűnik véletlennek a történések különös láncolata.

Miért neobolsevista?

Mert a létező szocializmus összeomlásával, az osztálynélküli társadalom légvára szánalmasan szertefoszlott, új dogmát kellett hát találnia a baloldalnak a kommunista egyenember megkonstruálására, új ideológiát és új ellenségképet kellett keresnie. Az elsőre kitalálta a – már régóta megbukott, ám azóta igencsak csúcsra járatott – multikulturális társadalmat, az ellenségképben pedig mindenkit, akinek ezzel szemben fenntartása van. Így lépett az ‘osztályellenesség’ helyébe az ‘idegenellenesség’. Társadalompolitikai elképzeléseik keresztülvitelében a baloldaliak sohasem voltak különösebben válogatósak, a polgárnak a döntésekben való részvétele a szocializmusban éppoly kevéssé számított, mint manapság a multikultisoknál¹. Nem számít ha saját és kizárólagos igazságelképelésük érdekében a liberalizmus egyik legfőbb alappillérét, a szólásszabadságot kell folyamatosan korlátok közé zárniuk. Mert a liberális a szólásszabadságra is csupán saját eszközeként tekint: jól jön akkor, amikor az ellenséget kell vele totálisan megsemmisíteni, de értéktelen akkor, ha a kritika az én világképemet éri, így hát különböző, mondvacsinált okokkal (gyűlöletbeszéd, uszítás, politikai korrektség stb. tulajdonképpen bármi, ami a célnak megfelel) ezt is meg lehet rendszabályozni – tökéletes példa volt erre a magát szabadelvűként számon tartott 444.hu döntése a kommentek cenzúrájáról. A lényeg borzasztóan egyszerű: ami az én érdekeimet képviseli arra érvényes, ami a világképemmel szemben helyezkedik el, azt viszont szabályozni kell.

A szabadság

Végül pedig egy gondolat a legnagyobb tévedésről, amikor a liberalizmust a szabadelvűséggel hasonlítják: a liberálisok ugyanis azt hirdetik, hogy mindenki szabadnak született. Ezzel szemben én a szabadságról inkább a kanti felfogást tekintem követendő példának: minden ember szabad, de nem azért mert szabadnak született, hanem mert teherrel – a döntésére vonatkozó felelősség terhével. A szabadság több, mint a kényszer távolléte; a saját felelősség akarása – és ez az, amit egy nihilista liberális sohasem fog megérteni.

 

¹Jörg Haider, A szabadság, ahogy én gondolom, 1993, 90. old

Alkotmányos terrorizmus? – avagy manipuláció az érzelmekkel

Gyakran halljuk érvként az ellenzéktől, hogy a kormány a félelmeink kihasználására játszik. Naiv csodálattal tűnődöm, hogy saját elméletüket önkritikaként miért nem gyakorolják akkor, amikor már századik alkalommal temették el a magyar demokráciát.

A hatékony kommunikáció

A hatékony kommunikáció az ember legrejtettebb vágyait célozza. És mint ilyet, alapvetően kettőt tudunk megkülönböztetni: a félelmet és az irigységet. Az ellenzék és az ideológiailag velük egy oldalán álló sajtó is ezt a logikát próbálta követni, amikor érthetetlen módon, folyamatosan a köztársaság, a demokrácia és a jogállamiság végét prognosztizálta, ami aztán csak nem akart eljönni. Az elveszített három választás kijózanító erővel hatott a véleményformálók stratégiájára, mivel az átlagember, a számára megfoghatatlan, üres üzenetek végtelen unszolása ellenére sem nagyon akart félni. Ekkor döntöttek a változtatás mellett. Nem baj, ha a félelem nem működik, akkor hozzányúlok a másik ősi vágyhoz, az irigységhez. Innentől kezdve a sztori ismert, nincs olyan RTL híradó, ahol ne találnának módot arra, hogy Mészáros Lőrincet valahogy szóba hozzák- itt azonnal hozzá is tenném, jogosan. De Rogán Antal lakásának megmagyarázhatatlan növekedése vagy Szijjártó Péter luxusvillája is csak ezután vált érdekessé és érdemessé a média munkásai számára. Mivel cikkem témája nem a korrupció, illetve annak feltételezett nagysága, ezért ezt a mellékszálat most engedelmükkel el is vágnám.

Úgy tűnik, hogy a hírszerkesztői tanfolyamokon nem véletlenül tanítják azt, amit, hiszen a recept bevált, az emberek a témán csámcsogtak, a Fidesz népszerűsége csökkenni kezdett. Ez az az időszak, amikor a migrációsválság legitimációs szaka beköszöntött. Itt az ellenzék rossz helyzetértékeléséből adódóan olyan kommunikációs pozíciót vett fel, amelyből arcvesztés nélkül nagyon nehéz kijönni – nem is sikerült idáig senkinek -, ezért új témában vélte felfedezni sikerének zálogát. Az addigra óriási méreteket öltött bevándorlás közepette a kormány az ország védelmében olyan intézkedési csomagot fogadott el, amelynek része a vészhelyzet vagy szükségállapot bevezetése.

(Emlékeztetőül: A módosítás értelmében a rendőrök lezárhatják az utakat, korlátozhatják a gépkocsiforgalmat, nyilvános és közforgalmú helyek, például piacok, pályaudvarok és a Liszt Ferenc Repülőtér működését is befolyásolhatják. Lakásba bírósági határozat nélkül beléphetnek. Lezárhatnak épületeket és területeket, megakadályozhatják a be- illetve a kilépést és ezek elhagyására kötelezhetik az ott lévőket, abban az esetben, ha ott jogellenesen Magyarországon tartózkodó személy lehet.)

 

Ezek az intézkedések akkor kiváltották a teljes ellenzéki média haragját, mondván, hogy itt majd a rendőrség házkutatásokat, pogromokat tart és egyébként is a náci időkre utal – ez is ismerős, gyakran visszatérő motívum, a nácikártya kijátszása, amivel megpróbálnak az emberek morális beidegződéseire hatni – egész életükben tanították nekik, hogy a nácik rosszak, hát most érzelmi zsarolás révén hasznosítjuk a tanítottakat. Ettől a probléma ugyan meg nem oldódik, de legalább az ellenállókat egy roppant egyszerű és megkérdőjelezhetetlen érvvel le lehet szerelni: aki mást mond, az náci. Ezt Orbán Viktor ellen is alkalmazták, kezdetben a szerb kormányfő – akinek a szájából ez kifejezetten pikáns, hiszen egykori mentora, Seselj éppen a Hágai Bíróság előtt felel a népirtásban betöltött szerepe miatt -, az osztrák kancellár vagy a Magyar Narancs szerkesztősége is. Az osztrák kancellár Canossa-járását azóta ismerjük, a Mancs pedig szintén öngólt lőtt, hiszen Mérő László emiatt hagyta ott a szerkesztőséget. Az érzelmekre, rossz emlékekre apellálás nem jött be, helyette győzött a józan ész. Az emberek nagyobb problémát láttak a végeláthatatlanul beözönlő, ellenőrizetlen tömegek láttán, mint az esetleg felbukkanó rasszizmusban.

2015. November 13., Párizs 

A történteket nem kívánom tollamra tűzni, azokkal mindenki tisztában van. A jelenlegi témámmal történő relációja annyiban érdekes, hogy a terrortámadás után Franciaországban napokig szükségállapot volt érvényben, Belgiumban pedig kijárási tilalom. Mindez Európa nyugati, szabadabb felében. A szükség felülírta a dogmákat, az államgépezet hatékonyan működött, a tetteseket viszonylag gyorsan felszámolták – más kérdés, hogy miért nem megelőző csapás formájában került erre sor. Mindenesetre nem emlékszem az ellenzék soraiból kiszűrődő hangos ellenkezésekre. Mondjuk érdekes helyzetet teremtene, ha az általuk okozott válság megoldása ellen még szót mernének emelni. A történtek fényében hazai ellenzékünk soraiban is egyre csendesült a zsörtölődés. Jóllehet két megyére vonatkozóan még mindig érvényben volt a szükségállapot, de az általuk vizionált és – valljuk be – remélt jogsértés csak nem következett be.

A rettegés legújabb szintjét újabban a tervezett alkotmánymódosítás testesíti meg, ami ellen vasárnap tüntetést szervezett a MOMA és az Együtt – így sikerült együtt közel 1000 embert az utcára szólítaniuk. Lássuk be, ez a téma jelenleg nagyjából ennyi embert érdekel. 

A Jobbik szerepe

Sokkal érdekesebb ebből a szempontból a jobbikos Novák Előd performansza, aki a készülő, még titkos jogszabályi tervezetet posztolta facebook oldalára. Ezzel ő is beállt a feltételezett karhatalom elleni tüntetők színes, ám csekély táborába – ha úgy tetszik, egy platformra helyezte magát a ‘demokratikus’ ellenzékkel. Majd amint felröppent a hír, hogy ezzel államtitkot sért, azonnal lemondott mentelmi jogáról. Ezzel is a mártír szerepét kívánta magára ölteni, akit a karhatalom el akar hallgattatni, holott amit csinált, az törvénybe ütközik. Megértem, hogy a politikai életben maradásának záloga az aktivitás, de félő, hogy ezzel ő is olyan helyzetbe hozta magát, amelyből már nehéz lesz visszakozni.

Az ellenzék – és immár a Jobbik is ide sorolandó -, bár felismerte az eszközt, de azt mégsem tudta jól alkalmazni. Ennek oka, hogy az állam ezekben a viszontagságos időkben nem a félelmet, hanem sokkal inkább a védelmet jelenti emberek millióinak számára.