Az igazság napja

Mozgalmasra sikeredett a népszavazási kampány utolsó néhány napja. Volt itt minden a robbantástól kezdve egészen a migránsok által megvert kamionsofőrig, vagy éppen a nem létező no-go zónák körüli vitáig. A gyűlöletkampány meghozta eredményét, csak érdekes módon nem abban a formában, ahogy azt a mindig objektív liberális média próbálja tálalni.

“Minden, ami másokban irritál minket, hozzásegít saját magunk megértéshez” – mondta egyszer a bölcs mester, Carl Gustav Jung. Ez nagyjából annyit tesz, hogy csak annak a viselkedése tud felbosszantani minket, akinek a magatartása rávilágít valamely saját, kevésbé kedvelt tulajdonságunkra. Az iskolából vett példánál talán mindenki emlékszik azokra a srácokra, akik nagyképűnek és bunkónak tartották az osztály ügyeletes ‘menő arcát’, vagy azokra a lányokra, akik különböző illetlen – általában könnyűvérűségükre utaló jelzővel – jelzőkkel illették csinosabb társaikat. Ezekben a diákokban általában egy közös vonás volt: a kisebbrendűség érzetéből fakadó irigység. Tudták, hogy a másik náluk valamiben jobb – ez sulis mércével általában a népszerűséget jelenti – és éppen ezért, ahelyett, hogy elismerték volna – vagy inkább csak közömbösséget mutattak volna irántuk – a hátuk mögött szidalmazták őket, megpróbálva másokat is az ő érdekeiknek megfelelően befolyásolni. Hiszen a suliban farkastörvények uralkodnak, a gyerekek kegyetlenül őszinték, és a népszerűségért legalább akkora harcot kell vívni, mint manapság a politikusoknak. Népszerűséget pedig csak figyelemfelkeltéssel lehet elérni, így azok, akiknek nem ‘természetszerűleg’ jár a figyelem, vagyis akik nem szépek vagy nem a kor divatjának megfelelően öltöznek, alternatív megoldások után kell nézniük. Így kerül a kamaszok arcára meg több piercing, hajukra kék vagy éppen zöld festék, és így válik az osztály lúzere a kötelező együttérzés tárgyává. A dolognak ez a része idáig a természet rendjét követi, nincs benne semmi kivetnivaló. Ám amikor ezek az iskolai szocializációban hátránnyal induló emberek ahelyett, hogy megpróbálnak a kialakult társadalmi rendbe valamely pozitív tulajdonságuk kompenzáló kidomborításával hozzákapcsolódni, inkább a megvetésük vélt okát jelentő – és emiatt a sajnálatunkat és együttérzésünket joggal kiérdemlő – sajátosságukat állítják középpontba, és bármely őket ért kritika esetén e mögé bújnak, akkor születik meg a politikai korrektség iskolai változata. Így a kövér kisgyerek, akik korábban ha érvényesülni akart, akkor rá volt kényszerítve, hogy az átlagnál viccesebb legyen, inkább a könnyebb utat választja és mostantól furkósbotként fogja használni testalkatbeli hátrányát – beláthatjuk, hogy ez nem nagyon motiválja a fogyásra – és bárminemű őt ért kritika esetén ki fogja játszani a jolly jokert. Ez az, ami a mai liberalizmust jellemzi, és ez nem más, mint a sértettek vallása. Sajnos ez az, ami vonzóvá teszi, hiszen ki ne szeretné a könnyebb utat választani és az áldozat szerepében tetszelegni?

A modell adott, már csak annak elfogadtatása van hátra. Manipulatív eszközeikkel próbálják táborukat egyre szélesíteni (rábeszélnek másokat, hogy ő is közéjük tartozik, rámutatnak valamely általuk kreált hiányosságra, amely alapján szerintük őt is csúfolják stb. Ennek a folyamatnak legszemléltetőbb példája az egyre több betűvel gyarapodó LMBTQ-k tábora), a népszerűségben folytatott versenyben egy ilyen ‘negatív’ tulajdonság már inkább erénynek számít. A problémát tovább tetézi, hogy most már megvan az erős érdekérvényesítő képesség a széles közösség révén, de a korábban szerzett sérelmek, az irigység, és ennek egyvelege a gyűlölet, továbbra is ott lapul lelkük mélyén, amelyet most már minden gond nélkül engedhetnek felszínre törni, hiszen sokan vannak, és érinthetetlenek. Az első ilyen generáció – ahol az értékrend, mintegy erőszakos, irigységtől és rosszindulattól vezérelt kicserélődése megtörtént – már felnőtt.

Most ők azok, akik a bevándorlókban újfent saját elesettségüket látják, vagy sokkal inkább láttatják. Az ő érdekük a jövevényekre csak és kizárólag a ‘menekültek’ elnevezést használni, hiszen ezzel olyan lehetőségük van kiszélesíteni saját táborukat, hogy az végleges ‘hatalomátvételt’ jelent a  hosszú évszázados folyamatok során kialakult normák felett (más kérdés, hogy a bevándorlók nem akarnak ehhez a csoporthoz tartozni, hiszen már most több millióan vannak, akik egy érdekközösséget tudnak alkotni, így a nőkkel szembeni felfogásuk kárvallottjai éppen azok a feministák lesznek első sorban, akik az érkezésüket támogatják). Ez az életmódbeli változás nemcsak odáig terjed, hogy a saját felfogásuk papagáj módjára történő ismételgetése előbb a szabadságunkat korlátozta, majd a biztonságukat veszélyeztette, de mostanra már a saját normáink által legitimált – mert ugye a szerencsétleneken és elesetteken segítünk – és a polkorrektség mítoszával bebetonozott erkölcsi felsőbbrendűségük gyűlöletének tárgyává mi magunk és életmódunk vált. Ez az a végső küzdelem, ami napjainkban folyik. Emiatt lehet népszerű – a korábban elképzelhetetlen jelöltként számon tartott – Donald Trump, mert ki meri mondani azt, amit nagyon sokan gondolnak, ám a polkorrektség okán idáig nem merték. És ez az a lázadás, ami napjaink Európájában is folyik, és amihez a kezdő lökést a népszavazás adja.

A robbantás visszhangja

Ezt támasztja alá a körúti robbantásra adott válaszok tömkelege is, hiszen az internetet ellepte a gyűlölködés, csak éppen nem az utóbbi idők tapasztalatai által indokoltnak tűnő terror miatti aggodalom, hanem a ‘szakértők’ által gerjesztett uszítás, mivel biztosan tudják, hogy mindez a Fidesz megrendelésére történt, hogy növelje a népszavazási kedvet. Nem az a szörnyű ebben, hogy ilyet feltételeznek egy demokratikusan választott kormányról, hanem hogy a rendőri sajtótájékoztatóan a szóvivő kénytelen bejátszani azt négy segélykérő hangfelvételt a sérült járőrtől, amely bizonyítékául szolgált a eset megtörténtének – ugyanis a béke és szeretet nagykövetei nemcsak állapotuk miatt nem aggódtak, de még a sérülés tényét is kétségbe vonták.

habony-24-hu
Forrás: 24.hu

Nemrég fejeződött be a civil szervezetek 1500 fő részvételével tartott “emberséges Magyarországért” demonstrációja, ahol ezek az emberek ismét a gyűlölet ellen emelték fel hangjukat. Nagyon szép és nemes gesztus, de vajon mikor fognak ráeszmélni, hogy saját maguk ellen tüntetnek?

Az elmúlt napok gyűlölet-bűncselekményei között ugyanis olyanokat találhatunk, mint hogy megverték Bayer Zsolt fiát, rátámadtak G. Fodor Gáborra, a Századvég stratégiai igazgatójára és a 888.hu főszerkesztőjére, vagy éppen a nagy nyilvánosság előtt a hvg korábbi újságírója az alábbi kinyilatkoztatásra ragadtatta magát:

Tulajdonképpen én  ebből a népszavazásból csak jól jöhetek ki. Ha érvényes, akkor nyomhatom, hogy “legpocsékabb nemzet”, “nyilasország”, meg “moslék-ország”, ha viszont nem érvényes, akkor annak örülhetek, hogy a Fidesz kapott egy gyomrost.”

Így nyer értelmet a gyűlölet és uszítás permanens felemlegetése. De mi már pontosan tudjuk, hogy azok, akik ezt hangoztatják, ők gyűlölnek leginkább. Elsősorban magukat, hiszen az önmagát elfogadni képes, és önmagával elégedett ember nem ér rá ilyeneken gondolkodni. A hitelességi válságukat és a bukásukat pedig az fogja okozni, hogy saját, lépten-nyomon hangoztatott értékrendjükkel ellentétbe kerülnek. Reméljük legalábbis, mert ezek az emberek eredendően nem rosszak, csak a rossz mintákat követték. A fő bűnösök itt azok, akik az ő kiszolgáltatott helyzetükön nyerészkednek azáltal, hogy súlyos milliárdokat költenek ennek a nyilvánvalóan téves és mesterséges életmódon támogatására (emlékezzünk a Coca-cola, Apple stb. óriásvállalatok szivárványszínben történő pompázására), mert ahhoz jól felfogott anyagias érdekeik párosulnak. Az elmagányosodott emberek fogyasztásban felfedezett örömforrása mellett a másik legfőbb motiváció az olcsó munkaerő, amelyhez azonban el kell fogadtatni képzetlen arabok millióinak józan ésszel felfoghatatlan, abszurd betelepítését – bármit a profitért.

De az iskolából hozott túlélési szabályt követő téves minta nem lehet irányadó. Itt az ideje a felnőtté válásnak, amely bizony érett, felelősségteljes és határozott döntések meghozatalának képességét feltételezi. Ez az utolsó esélyünk, hogy ennek a beteg, kiforgatott világnak – és az ennek jó fényben történő feltüntetésében hivatott médiának – véget vessünk. Ha most nem tesszük, amit tennünk kell, akkor már nem lesz több esélyünk, hiszen többségbe kerülnek. Sorsfordító hétvége elé nézünk, már nagyon várom.

Kinek kell még egyáltalán a Pride?

Mára mindenki számára világossá vált, hogy a Pride nem más, mint néhány intoleráns deviáns szándékos provokációja a normalitás ellen, valamint kisebbségi komplexusukból eredő gyűlölködésük PC köntösbe bújtatása a többségi társadalom normáinak lebontására. Kár, hogy működésük legnagyobb kárvallottjai éppen az állandó hivatkozási alapként szolgáló melegek.

Ismét eltelt egy év, így újra volt szerencsénk megcsodálni a színes társaság vonulását az Andrássy úton. Az egyre hosszabb nevű LMBTQ-közösség (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer) hazai képviselő újra megtartották idei rendezvényüket, ahol az elfogadás, békés együttélés és sokszínűség szépségeit hangsúlyozták, továbbá felhívták a figyelmet a jogfosztottság, az elnyomás és a kirekesztés ellen. Legalábbis papíron. A valóság ennél lényegesen ‘másabb’ képet mutatott. A legnagyobb probléma továbbra is az, hogy a szavak szintjén nagyon szép és hangzatos az elfogadás doktrínája, de ők ezt bunkósbotként használva, éppen azzal ellentétes hatást kiváltva szándékozzák provokálni a kialakult normákat és bomlasztani a társadalmi berendezkedést:

  • Jelképüket abból a bibliából választották, amelynek eszmeiségét a címlapfotón is látható módon igyekeznek közröhej tárgyává tenni. Ugyanis a szivárvány Isten ajándéka volt Noénak, méghozzá azzal a célzattal, hogy mindig emlékeztesse az emberiséget azon ígéretére, hogy többé nem bocsát özönvizet a földre. Ha ehhez még hozzávesszük kapcsolódó parancsát –  miszerint, “legyen sok gyermeketek. Sokasodjatok, míg csak be nem töltik a földet az emberek” – valóban komédiába illő a jelképválasztás. A kereszténygyalázás egyébként ezen felvonulások elengedhetetlen kelléke.
  • További provokáció – amelynek lényege, hogy egy értéket megtámadnak, majd az arra jogosan feldühödött verbális vagy fizikai reakciók következtében homofóbiát kiáltanak – érheti a konzervatív tábor azon részét is, amely vallásosnak ugyan nem tekinthető, de hazáját és nemzetét szereti. Emlékezetes az olasz melegjogi aktivista – jelentsen bármit is ez a szó – egy óriási fallosszal a közepén ábrázolta a történelmi Magyarországot, ezzel kivívva több millió jóérzésű magyar ember ellenérzését – itt látnunk kell, hogy ez dupla hatékonyságú provokáció, mert azon túl, hogy meleg, még külföldi is, tehát kettős bélyegzést lehet használni, vagyis a homofób mellé még oda lehet biggyeszteni az idegengyűlölőt is.
  • Szintén az elfogadás logikája ellen hat a szóvivők követelőzése is: “Eljött az ideje, hogy most a döntéshozók is tanuljanak tőlünk valamit. Felelősségre vonunk minden politikust, aki nem tesz aktívan lépéseket az LMBTQ emberekért. (…) Felszólítjuk a politikusokat, hogy pártpolitikájuk része legyen a homofóbia és transzfóbia visszaszorítása és a jogegyenlőség megteremtése Magyarországon.” Nem épp a békés és kompromisszumos megállapodásra való törekedés közismert szavai ezek. Mellékes, hogy közben a háttérben négy aktivista olyan közjogi méltóságokat is kigúnyolt, mint a köztársasági elnök.
  • A jogegyenlőség megteremtésének kikövetelése pedig azért tűnik disszonánsnak, mert ma egy melegnek pontosan ugyanannyi joga van, mint egy heterónak. Amit ők akarnak, az a jog általi pozitív megkülönböztetés, vagyis a pozitív diszkrimináció. Más kérdés, hogy a házasságot az összes létező oldalról kereszttűz alá vevő mozgalomnak ugyan miért lehet érdeke, hogy ezek után mégis házasságban tengesse napjait… talány.
  • Mindenesetre a cél olyannyira tiszta, hogy nem szükséges nagyító a látáshoz. Aki ehhez a provokatív, gusztustalan viselkedéshez nem tapsol, az homofób – régen azt nevezték így, aki gyűlölte a melegeket, mára olyan mértékben képesek kitolni az ingerküszöb határait, hogyha az egyén teljes önmagát fel nem adva be nem hódol ennek a képtelen ideológiának, arra mindig találnak ürügyet, amivel rásüthetik a homofóbia bélyegét. 

Mivel egyébként melegek, ezért bármit megtehetnek. Még az érdemi vita elől is bármikor kihátrálhatnak, hiszen ha esetleg nem egyezik a véleményünk, akkor a meggyőzés helyett elég csak kiejteni a szájukon a varázsszót, hogy ‘homofób’ és máris övék az erkölcsi győzelem.

  • Kétségkívül új elem, hogy már iskolai bántalmazások, munkahelyi diszkrimináció, gyűlölet-bűncselekmények is ennek az ‘újonnan jött’ homofóbiának a következményei. Nem csoda, ha követelik a politikusoktól, hogy tűzzel-vassal üldözzék.
  • Megfellebbezhetetlen érvük, hogy aki másképp merészel gondolkodni, az a sötét középkorban él, és különben is haladás ellenes. Az én véleményem erről ugyanakkor az, hogy aki előírja másoknak, hogy hogyan kellene gondolkodnia, az a gondolat szabadságától fosztja meg őket, így hát az LMBTQ-közösség egyértelműen szabadságellenes. 

Úgy tűnik, hogy az elfogadás csak nekik jár, hiszen az teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy valaki másképp is viszonyulhat a világhoz, mint ők.

  • Egy komplexusos kisebbség agresszív követelőzése a többségi társadalom felett. Ismerős lehet már ez a gondolatiság a liberalizmus világából. Úgy tűnik, hogy a liberális eszme szószólói a melegeket is gondolkodás nélkül használják ki, hogy beteg világlátásukat ráerőszakolják az emberiségre. Nem az elfogadást segítik – ha valóban ez lenne a szándékuk, akkor sokkal inkább annak objektív ismertetése lenne a fő üzenet -, hanem éppen ellenkezőleg: tovább bővítik a szakadékot. A melegek elhiszik, hogy ők jelentik számukra a valódi érdekképviseletet, a heterók pedig többé nem merik felemelni szavuk, mert félnek az ellehetetlenüléstől. Így termel a liberalizmus egy lélekben beteg társadalmat.
  • Az idei Pride már a balhét is nélkülözte. A logika azt diktálná, hogy ennek örülni kellene, de az ő számukra ez óriási probléma, ugyanis nincs már mit a kirakatba tenni. Ezzel gyakorlatilag a felvonulás elvesztette létjogosultságát, hiszen ebből következően nincs már gyűlölet, ami ellen küzdeni kellene.

Képek, amelyek az LMBTQ szerint segítik elfogadni a másságot…

pride2
Forrás: alfahír.hu

A Pride a deviancia ünnepe és a szabadság elnyomása, ezért jó érzésű ember ehhez nem adja büszkén a nevét. Ennek megfelelően a címben feltett kérdésre sem lehet más a válasz, mint hogy a melegek hátán felkapaszkodó, azokat kihasználó szűk körnek, akik a liberalizmus politikai szószólói, és akiket az LMBTQ-közösség jelzőjével illethetünk.

Őrségváltás Európában

Az ausztriai választások első fordulója váratlan meglepetést hozott – mármint a politikában járatlan személyek körében. A valóság ellenben az, hogy már a média és közvélemény kutatók által szándékosan alulbecsült, új irányt képviselő politikai pártok nyerik el hitelességükkel a legtöbb szavazó bizalmát. A győzelem ugyanakkor még ennek ellenére sem lehet biztos, hiszen következik a szokásos ‘demokrata’ csel, az egységfront. Bármit képesek megtenni, hogy az évtizedek alatt kényelmesre ült székük elvesztésével – és a vele esetlegesen járó politikai felelősségre vonással – ne kelljen szembesülniük.

Vasárnap Ausztria választott, méghozzá rekordmagas részvétel mellett. Az előzetes közvélemény-kutatásokkal szemben utcahosszal nyert a Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer. Ekkora tévedés – miszerint a győztesnek gondolt Zöld Párti Alexander Van der Bellen közel 15%-kal kevesebbet, a jobboldali Hofer pedig majdnem ennyivel többet kapott a voksoláson – két lehetséges okra vezethető vissza. Teszem hozzá, mind a kettő súlyos csapás az eddigi kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen demokráciafelfogásnak. Az egyik, hogy a közvélemény kutatók szándékosan elcsalták közzétett adataikat abban a reményben, hogy a szabadságpárti jelöltre, az esélytelenség okán majd emiatt kevesebben adják le voksukat. A másik, hogy az emberek bizalmatlanok és nem merték bevallani preferált jelöltjüket, félve az eddig egyeduralkodó liberális felfogás megbélyegzésétől.

Egyik kimenetel sem fest le túl reményteli képet a liberális demokráciák működéséről, de a történetnek van egy másik vetülete is: mégpedig az, hogy a régi, hagyományos pártokkal szembeni elutasítás elérte csúcspontját. Ez a kancellár egymással szembemenő kijelentései révén nem is tűnne túl meglepő fejleménynek – ti. a migrációs válság kezdetén olyannyira agresszív ‘humánus’ pozíciót vett fel, amiből a kihátrálás csakis arcvesztéssel járhat (emlékezetes a magyar miniszterelnököt bíráló szavai, majd azt követően a ‘kapuk oldalsó szárnyakkal’ már-már szállóigévé vált kijelentései) -, ha csak elszigetelt és nem pedig európai jelenségről beszélnénk. De az emberek és a politikai elit közötti különbség mára olyan mértéket öltött, hogy ahol választások vannak Európában, ott a jobbratolódás megkérdőjelezhetetlenné vált – nem véletlenül ódzkodnak a magyar kvótaügyi népszavazástól a brüsszeli bürokraták. A folyamat természetes, hiszen a meglévő, valós kihívásokra az emberek realista és nem idealista válaszokat várnak. És ez az, amit a liberalizmus természetéből adódóan képtelen megadni. Tudja ezt Merkel is, nem véletlenül törekszik rá, hogy a migrációval és a szabadkereskedelmi egyezménnyel kapcsolatos minden jogkört kicsavarjon a nemzetállamok hatásköréből és integrációs szintre emeljen, ezzel kész tények elé állítva az egyes országok polgárait, akik akkor már hiába is juttatnák szavazással érvényre akaratukat – szép kilátások egy olyan intézmény- és eszmerendszertől, amely a saját zászlajára tűzött demokratikus értékeket árulja el. 

Mindenesetre a reakciók azonnal megérkeztek, Németországban nem értik, hogy miért választottak ‘szélsőjobboldali’ jelöltet a ‘kis testvérek’, megkérdőjelezve ezzel az osztrák választók elsöprő többségének akaratát.

 

ausztira 2
Így nézett ki Ausztria a választások éjszakáján. (Forrás: madiner.hu)

Az ellehetetlenítés eszközei ismertek, ne legyenek kétségeink. Mivel egyetlen jelölt sem szerezte meg az 50%-ot, így az első két jelölt 4 hét múlva folytatja a második fordulóban. Az ellenzéki pártok egységfrontba fognak tömörülni, hogy így akadályozzák meg Hofer győzelmét. De a politikai matematika nem úgy működik, ahogy azt a politikusok szeretnék. A polgárok nem fognak csak azért beállni egy jelölt mögé, hogy a ‘kisebbik rosszat’ válasszák, így a 36%-kal szemben nem fog 64-et gyűjteni a másik jelölt, valószínűbb, hogy ebben az esetben inkább a távolmaradást választják, de egy ilyen tetemes előny ledolgozására már egy ilyen kényszerszövetség sem jelentene garanciát. Szokjunk hozzá a gondolathoz, Ausztriának egy nem csak szavakban szabadságpárti elnöke lesz és bár a pozíció inkább csak protokolláris jellegű, de a trend Európa számára biztató.