Ki az igazi néppárt?

Vona Gábor október 23-ai beszédében kirakta az irányjelzőt: az identitását vesztő ellenzéki pártnak a Fidesz helyére fáj a foga. De vajon sikerrel járhat e a náci kötődéseire egykor büszke mozgalom, ha szavazóbázisát drasztikus ütemben és módszerrel akarja lecserélni? Az újkori Magyarország történetének legvakmerőbb politikai manőverezési kísérletének vagyunk szemtanúi. 

Vona Gábor erősen kezdte ünnepi beszédét. Nagyon rövid bevezetés után a pártelnök gyorsan áttért legfőbb üzenetére, amelyben a Jobbik új, vágyott szavazóbázisához kívánt szólni, nagyjából ezzel az üzenettel: mi is nemzetiek vagyunk, csak mi nem lopunk. A saját szavaival, némiképp hosszabban kifejtve ez így hangzott: “A hazát megvédjük az csak a duma, a felszín alatt a lényeg a lopás. Az orbánizmus valójában nem más, mint nemzeti színszalaggal átkötött aljasság. Nemzeti lobogók mögé bújtatott hazudozás, és kokárdával eltakart gátlástalan lopás. Magát nemzetinek mondó kormányzás, amely valójában csak korrupt hatalomgyakorlás. A szocialistáknak persze lehetett mondani, hogy ti is loptok, mi is lopunk, de nekünk van kokárdánk. Ti is hazudoztok egész nap, mi is hazudozunk egész nap, de mi nemzetiek vagyunk. A szocialistákkal szemben ez elég volt, de velünk szemben? Kokárdánk nekünk is van, itt is lobognak a nemzeti lobogók, és mi is nemzetiek vagyunk, de mi nem tűrjük a lopást, nem tűrjük a hazudozást és nem tűrjük az osztogatást.”

Úgy tűnik tehát, hogy eldőlt. A Jobbik az erőtlenre sikeredett valódi nemzeti konzultáció helyett a korrupción keresztül szeretne fogást találni a kormánypárton a 2018-as választásokon. Azokhoz a nemzeti érzelmű polgárokhoz szeretne szólni, akik bár értékrendjükben szilárdak, de mégis rossz szemmel nézik a liberális média által eléjük tárt urizálást. A szemmel láthatóan új tanácsadókkal dolgozó Jobbik vezetősége ebben vélte felfedezni a siker receptjét. Érdekes felvetés mindez annak fényében, hogy a közélet megtisztítását annak a Simicska Lajosnak a segítségével kívánják elérni, aki egészen 2015-ig a közpénzek első számú elsíbolója volt. Mi sem bizonyítja ezt az együttműködést jobban, mint hogy a pártelnök teljes beszédét a Simicska médiabirodalmába tartozó HírTV közvetítette élőben.

Persze nem mindig volt ilyen nagy az egyetértés Simicska és a Jobbik vezérkara között, de az élet úgy hozta, hogy az oligarcha párt nélkül maradt, a Jobbik pedig médiamegjelenésben szenved hiányt, a szükség pedig nagy úr, pláne ha a legfelsőbb hatalom a tét. A mára már közhely tárgyává vált elszámoltatás bekövetkezéséhez ugyanakkor nem tudom, hogy mit szólna az új mecénás – vagyis tudom, de nálam csak szegény Novák Előd tudja jobban, aki nem vette komolyan az elnöki intést, és továbbra is céltáblája közepén tartotta a milliárdost, amiért politikai karrierjével kellett fizetnie. Kár érte.

Persze szegény ember az, aki még ígérni sem tud, így a Jobbik által hangoztatott tisztesség és átláthatóság, bár könnyen tetszést válthat ki sokak szemében, a valóságban azért nem árt azt tudni, hogy az igazi próbatétel csak kísértés esetén áll fenn, ahhoz pedig, hogy a Jobbik eljusson egyáltalán a kísértésig, előtte hatalomra kellene kerülnie, amire idáig még nem volt példa. Tehát ha valóban hinni lehet a Jobbik kommunikációjának, akkor ezt a tisztességet az az ember fogja elhozni, akit óriásplakáton maffiakormányoztak. Szebb jövő elé nézünk? Aligha.

mszp-oriasplakat
Plakátkampány 2014-ből. Forrás: flagmagazin.hu

Nemzeti radikalizmus: se veled, se nélküled

Van itt még egy fontos, nehezen levakarható örök kérdés a Jobbik háza táján, ez pedig a korábbi szélsőjobbos szubkultúrához való viszonyulás. A pártot a parlamentbe repítő mag nélkül nehezen lenne elképzelhető, hogy a Jobbik ma ott tartana, ahol. Mégis az egész manőverezési kísérlet az ő lecserélésükben öltene végleges formát, amely így elég hálátlan szereplőként tüntetni fel a pártelnököt. Valószínűleg a korábban már említett új tanácsadói kör javaslatára dönthetett úgy Vona, hogy a legtöbb politikai elemző által emlegetett 20%-os plafont velük nem tudná átugrani. Tehát a Jobbik-dilemma borzasztó egyszerű: a keménymag bár biztosít egy állandó szavazatmennyiséget, de csak velük soha nem fognak hatalomra kerülni. Ezért kezdődött el ez az egész, végül identitási zavarokat okozó kettős beszéd, amelynek lényege, hogy látszólag lemond szélsőséges retorikájáról a Jobbik, amitől új szavazók bizalmának az elnyerését remélik, de legbelül mégis megmarad az, ami mindig is volt. Ezért kezdte úgy a beszédét is, hogy már rögtön az elején védelmébe vette a napokban első fokon – egyébként némileg talán túlzóan – 13 évre ítélt Budaházy Györgyöt.

Úgy tűnik tehát, hogy a Jobbik nemcsak, hogy nem tud, de nem is akar szabadulni örökségétől.

vona_gabor_isztambulban.jpg
Vona Gábor Isztambulban. Forrás: leleplezo.eu

Mondjuk talán kár is lenne, mert ilyen, azóta már szállóigévé vált kijelentéseket köszönhetünk ennek a kettős politikának:

Az iszlám az emberiség utolsó reménye” – Vona Gábor 2013. 11.06.

Hogy végül is hogyan lehet úgy sikeres politikát csinálni, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon, arra remek bizonyítékot szolgáltat egy mai friss, a Tárki által közétett közvélemény-kutatás, amely szerint a Fidesz támogatottsága 30-ról 32-re nőtt, míg a Jobbiké 14-ről 10 %-ra zuhant. Úgy fest tehát, hogy a Jobbik hiába cserélte le szakértői gárdáját, a nagy tanácsuk következtében könnyen a két szék közül a pad alá eshetnek.

Fidesz reakció

Mindentől függetlenül azért nem lenne indokolatlan a kormánypártnak komolyan vennie a kihívást, ugyanis a féktelen urizálás valóban és jogosan kelthet visszatetszést a tisztességes állampolgárok szemében. Valószínűleg ezzel tisztában vannak a kormányon belül is, hiszen a sajtóhírek már a letelepedési kötvény konstrukciójának minél előbbi kivezetéséről tudósítanak. Ezzel viszont megint a Jobbik került lépéskényszerbe, hiszen ha ezek után tényleg nem szavazzák meg az alaptörvény módosítását, akkor valóban hiteltelenné, hovatovább “hazaárulókká” válnak.

Rogán.jpeg
Orbán és Rogán az Európai Néppárt maastrichti találkozóján, egy nappal azután, hogy Vona ultimátumot intézett a miniszterelnökhöz. Érdekes megfigyelni kezében egy kopottas táskát, amely a visszafogottságra utal. Fotó: MTI

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Jobbik politikájának középpontjába állított, a közélet megtisztítását célul tűző üzenete eléggé visszás, hiszen mögöttes emberként feltűnik a háttérben az a Simicska, aki valójában mozgatja a szálakat. Róla pedig sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne szeretné az állam pénzét a sajátjaként kezelni. Így tehát a Jobbik fő üzenete éppen emiatt hiteltelenné válik, ami már a közvélemény-kutatásokban is visszaköszön. Ha mindehhez még hozzávesszük a szakemberek és szellemi holdudvar fojtogató hiányát, valamint a pártot máig üldöző erőszakos náci múltját és identitását romboló kettős politikáját, akkor nem sok kétségünk maradhat afelől, hogy melyik párt képviseli jobban a magyar érdekeket, és hogy a címben feltett kérdésre adott válasz alapján ki nevezheti magát az igazi nemzeti néppártnak.

Mit jelent ma a foci Magyarországon?

Akik az Eb-n nyújtott alázatos és káprázatos teljesítménybe – amelynek néplélekre gyakorolt jelentőségét a megbénult belváros is mutatja – is a politikát szeretnék belelátni, azoknak van egy rossz hírem: a sikert követően a kórházak helyén is stadionok fognak épülni, a keretbe csak Orbán jóváhagyásával lehet bejutni, a taktikai felállást pedig maga Habony Árpád mondja tollba.

A mai nap is a magyar válogatott Ausztria ellen kivívott győzelméről szólt. Ez képezte minden beszélgetés alapját és ezt harsogta a sajtó is, beleértve még a 444-et is – itt természetesen azért nem az óriási és hirtelen jött fociszeretetről van szó, hanem sokkal inkább az játszhatott szerepet a szerkesztési gyakorlatban, hogy a mindent átható eufória-vonatra ők is felszálljanak, ha már olvasóközönségük gyakorlatilag megszállta a 4-6-os vonalát.

De természetesen nem volt mindenkinek önfeledt a siker után érzett öröme:

“Egy meccset nyertek… ennyi…. szép és jó… de ez az eufória….”

“De az nem lehet, hogy Putyin elkezdte zsarolni az osztrákokat, hogy nem lesz gáz, ha a pincsije nem kap legalább egy győzelmet? Ez sokkal hihetőbb!”

“Ha kicsit kívülről nézi az ember, az EB eddigi legszarabb meccse volt, egy szörnyen gyenge osztrák csapat miatt. Ahhoz képest gyenge, amit mondtak róluk.”

“fizethetitek tovabb a stadionmaniat luzerek de orujjetek csak szanalom”

“Az EB-t nem nézem, mert nem látom a “nemzeti” foci értelmét…(mondjuk ha kiesik a magyar csapat akkor lehet jövök majd röhögni a kesergő jobbos csürhén :))) ennyi öröm nekem is jár :)) )”

És a sort még hosszasan lehetne sorolni. Hasonló logika mentén, de végre személyes tapasztalatom is volt a témában. Ma délután a véletlen folytán az egyik olyan kollégámmal ebédeltem, akivel korábban lényegében csak a köszönésre szorítkozott a kommunikációnk.

Amikor a kínos csöndet oldandó, feltettem neki a kérdést, hogy “na és mit szólsz a tegnapi meccshez?”, láttam az arckifejezésén az undort és az ilyenkor megszokott jolly joker hagyta el a száját: “nem szeretem, amikor a fociba belekeverik a politikát”. Eléggé tanácstalannak véltem, amikor szembesítettem vele, hogy igazából ő volt az, aki beemelte a politikát a beszélgetésünkbe. Majd jött a korrekció: “igen, de a vízilabda és az úszás”. Igen, ezek valóban fontos sportágak – bár ha emlékezetem nem csal, akkor mostanában az úszás ellen is keresztesháborút indítottak -, de koránt sem vonzanak annyi érdeklődőt, mint Európában például a foci vagy Amerikában a kosárlabda vagy a baseball.

Ne áltassuk magunkat, a fanyalgóknak nem az orbáni fociszeretet miatt derogál a labdarúgás, hanem amiatt, amit tulajdonképpen képvisel: alázat a felkészülésben, tisztesség a küzdelemben, dicsőség a győzelemben és méltóság a vereségben. Játékos elsajátítása az élet tanításainak, amely végén az egyének csapattá, a csapatok pedig közösségekké válnak.

És ha a kitörő eufóriára a 44 évnyi megvonás mellett egy másik magyarázatot is akarunk találni, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindez tíz nappal a trianoni tragédia emléknapja után történt, így azt hiszem ez valóban egy méltó eredmény az új kezdet hírnökéhez.

A Kiss László-sztori mellékszálai – mély indulatok a felszín alatt

A média legújabb kedvence egy 50 éves botrány. Mivel az esemény finoman szólva sem számít újdonságnak, és mivel korábban sem volt titok létezése, felmerül a kérdés: milyen célt szolgál valójában Kiss László Olimpia előtti lejáratása? 

Az elmúlt hetet egy újabb közéleti botrány rázta meg. Az azóta már lemondott szakemberrel szemben súlyos vádak fogalmazódtak meg. A történet ismert és elég régi. Kiss László két másik úszótársával együtt megerőszakolt egy lányt az uszodában, legalábbis a vád szerint, amiért meg is kapta büntetését – bár az igazságszolgáltatás nem épp a ’60-as években élte fénykorát, de ettől függetlenül sem tudom megítélni annak koncepciós jellegét. Számomra sokkal érdekesebb, hogy ezzel éppen most, a Hosszú Katinka-botrány árnyékában és az Olimpia előtt hozakodott elő a mindig független és objektív sajtó. Látszólagos céljukat elérték, az úszóedző lemondott, de a témát továbbra sem akarja parkoltatni a ‘mértékadó’ sajtó. Ugyanis – ahogy írják – Gyárfás nyomás alá helyezte az edzőket, hogy álljanak ki Kiss mellett. Bingó. Ha a közvéleményt egy erőszakolás háborított fel – teszem hozzá jogosan -, akkor miért próbáljak az úszószövetség elnökét tovább ütni? Nem igazán hiszek a véletlenekben és az események alapján könnyen felmerül a gyanú, hogy az egész sztorinak Gyárfás állt a célkeresztjében, tehát a nyomás mindenképpen politikai.

Ideológiai eredetű támadás

A történet idáig nagyjából világos. Kiss László sikeredző a múltban erősen megkérdőjelezhető szituációba keveredett, amiért anno letöltötte büntetését, majd a dologra 50 évnyi homály vetült. Kényes helyzetben valahogy újból előkerült, amire válaszként – hogy ne rontsa az úszók olimpiai felkészülését – lemondott. Gyárfásnak közben kiosztanak még néhány pofont, de hát a box már csak ilyen. Ami miatt ugyanakkor fontosnak láttam feldolgozni a témák, az a liberális ideológusok és megmondóemberek gyűjtőhelyeként működő 444 egyik posztja. Ugyanis eléggé felbátorítottnak érzik magukat ahhoz, hogy a történésekből a kormány egyik legfontosabb intézkedését kezdjék el ideológiai alapon revolverezni: a sportot. Gyűlölködő cikkükhöz az alábbi címet sikerült választani: Gyereksport és erőszak: kéz a kézben? Így, kérdőjellel(!), kiváló újságírói teljesítmény (az újságírásban a kérdőjel azért fontos a címadásban, mert kerülhető vele a pereskedés, ezért erre mindig az egyértelmű bizonytalanság és nyilvánvaló manipuláció jeleként tekintsünk).

gyereksport
Forrás: 444.hu

Olyan messzemenő következtetéseket sikerült levonniuk, hogy a gyermekeiket sportra nevelő szülők kvázi veszélynek teszik ki csemetéiket. Értik, azzal, hogy gyerekkoruktól kezdve sportolásra tanítják őket. Nyilván sokkal vonzóbb lenne számukra a liberális ifjúsági politika, amely a rendszeres drogfogyasztásból és a közösség nélküli elszigetelődésből, egyedüllétből, magányból áll (nyilvánvaló, hiszen aki egyedül van, az boldogtalanabb, ezáltal könnyebben lehet rávenni, hogy fogyasztással próbálja betölteni az így tátongó űrt, de erről majd talán egy másik bejegyzésben részletesebben is írok). De emellett a sport még egy, a liberálisok számára nem épp kedvező tulajdonsággal bír. Épp a mai napon beszélt róla a miniszterelnök, miszerint “a sport adja vissza az önbecsülésünk”. Hiszen a sport nemzeti ügy. Az egyetlen olyan alkalom, ami még nemzeti alapon hozhatja össze az embereket, akik ilyenkor egy zászló alatt egyesülnek. Minél több a siker, annál nagyobb a nemzeti önbecsülés, amely két szó így egy mondatban egy liberális számára maga a horror.

De térjünk vissza a sport elleni első támadási indokra, amely a gyereksportot az erőszakkal hozza egy platformra. Szóval ott tartunk, hogy azok aggódnak a gyerekek iránt, akik a kormány összes családtámogató intézkedése ellen kirohannak. Mondjuk én az Iszlám és a feminizmus közötti disszonancia óta már nem lepődöm meg egyetlen önellentmondáson sem. Már az sem fontos, hogy olykor önmagukkal kerülnek szembe, hiszen a lényeg, hogy ostorozni lehessen a polgári, konzervatív gondolkodást. A startpisztoly eldördült, tehát a jövőben még több hasonlóra támadásra számíthatunk alapvető értékeink ellen.