Ki az igazi néppárt?

Vona Gábor október 23-ai beszédében kirakta az irányjelzőt: az identitását vesztő ellenzéki pártnak a Fidesz helyére fáj a foga. De vajon sikerrel járhat e a náci kötődéseire egykor büszke mozgalom, ha szavazóbázisát drasztikus ütemben és módszerrel akarja lecserélni? Az újkori Magyarország történetének legvakmerőbb politikai manőverezési kísérletének vagyunk szemtanúi. 

Vona Gábor erősen kezdte ünnepi beszédét. Nagyon rövid bevezetés után a pártelnök gyorsan áttért legfőbb üzenetére, amelyben a Jobbik új, vágyott szavazóbázisához kívánt szólni, nagyjából ezzel az üzenettel: mi is nemzetiek vagyunk, csak mi nem lopunk. A saját szavaival, némiképp hosszabban kifejtve ez így hangzott: “A hazát megvédjük az csak a duma, a felszín alatt a lényeg a lopás. Az orbánizmus valójában nem más, mint nemzeti színszalaggal átkötött aljasság. Nemzeti lobogók mögé bújtatott hazudozás, és kokárdával eltakart gátlástalan lopás. Magát nemzetinek mondó kormányzás, amely valójában csak korrupt hatalomgyakorlás. A szocialistáknak persze lehetett mondani, hogy ti is loptok, mi is lopunk, de nekünk van kokárdánk. Ti is hazudoztok egész nap, mi is hazudozunk egész nap, de mi nemzetiek vagyunk. A szocialistákkal szemben ez elég volt, de velünk szemben? Kokárdánk nekünk is van, itt is lobognak a nemzeti lobogók, és mi is nemzetiek vagyunk, de mi nem tűrjük a lopást, nem tűrjük a hazudozást és nem tűrjük az osztogatást.”

Úgy tűnik tehát, hogy eldőlt. A Jobbik az erőtlenre sikeredett valódi nemzeti konzultáció helyett a korrupción keresztül szeretne fogást találni a kormánypárton a 2018-as választásokon. Azokhoz a nemzeti érzelmű polgárokhoz szeretne szólni, akik bár értékrendjükben szilárdak, de mégis rossz szemmel nézik a liberális média által eléjük tárt urizálást. A szemmel láthatóan új tanácsadókkal dolgozó Jobbik vezetősége ebben vélte felfedezni a siker receptjét. Érdekes felvetés mindez annak fényében, hogy a közélet megtisztítását annak a Simicska Lajosnak a segítségével kívánják elérni, aki egészen 2015-ig a közpénzek első számú elsíbolója volt. Mi sem bizonyítja ezt az együttműködést jobban, mint hogy a pártelnök teljes beszédét a Simicska médiabirodalmába tartozó HírTV közvetítette élőben.

Persze nem mindig volt ilyen nagy az egyetértés Simicska és a Jobbik vezérkara között, de az élet úgy hozta, hogy az oligarcha párt nélkül maradt, a Jobbik pedig médiamegjelenésben szenved hiányt, a szükség pedig nagy úr, pláne ha a legfelsőbb hatalom a tét. A mára már közhely tárgyává vált elszámoltatás bekövetkezéséhez ugyanakkor nem tudom, hogy mit szólna az új mecénás – vagyis tudom, de nálam csak szegény Novák Előd tudja jobban, aki nem vette komolyan az elnöki intést, és továbbra is céltáblája közepén tartotta a milliárdost, amiért politikai karrierjével kellett fizetnie. Kár érte.

Persze szegény ember az, aki még ígérni sem tud, így a Jobbik által hangoztatott tisztesség és átláthatóság, bár könnyen tetszést válthat ki sokak szemében, a valóságban azért nem árt azt tudni, hogy az igazi próbatétel csak kísértés esetén áll fenn, ahhoz pedig, hogy a Jobbik eljusson egyáltalán a kísértésig, előtte hatalomra kellene kerülnie, amire idáig még nem volt példa. Tehát ha valóban hinni lehet a Jobbik kommunikációjának, akkor ezt a tisztességet az az ember fogja elhozni, akit óriásplakáton maffiakormányoztak. Szebb jövő elé nézünk? Aligha.

mszp-oriasplakat
Plakátkampány 2014-ből. Forrás: flagmagazin.hu

Nemzeti radikalizmus: se veled, se nélküled

Van itt még egy fontos, nehezen levakarható örök kérdés a Jobbik háza táján, ez pedig a korábbi szélsőjobbos szubkultúrához való viszonyulás. A pártot a parlamentbe repítő mag nélkül nehezen lenne elképzelhető, hogy a Jobbik ma ott tartana, ahol. Mégis az egész manőverezési kísérlet az ő lecserélésükben öltene végleges formát, amely így elég hálátlan szereplőként tüntetni fel a pártelnököt. Valószínűleg a korábban már említett új tanácsadói kör javaslatára dönthetett úgy Vona, hogy a legtöbb politikai elemző által emlegetett 20%-os plafont velük nem tudná átugrani. Tehát a Jobbik-dilemma borzasztó egyszerű: a keménymag bár biztosít egy állandó szavazatmennyiséget, de csak velük soha nem fognak hatalomra kerülni. Ezért kezdődött el ez az egész, végül identitási zavarokat okozó kettős beszéd, amelynek lényege, hogy látszólag lemond szélsőséges retorikájáról a Jobbik, amitől új szavazók bizalmának az elnyerését remélik, de legbelül mégis megmarad az, ami mindig is volt. Ezért kezdte úgy a beszédét is, hogy már rögtön az elején védelmébe vette a napokban első fokon – egyébként némileg talán túlzóan – 13 évre ítélt Budaházy Györgyöt.

Úgy tűnik tehát, hogy a Jobbik nemcsak, hogy nem tud, de nem is akar szabadulni örökségétől.

vona_gabor_isztambulban.jpg
Vona Gábor Isztambulban. Forrás: leleplezo.eu

Mondjuk talán kár is lenne, mert ilyen, azóta már szállóigévé vált kijelentéseket köszönhetünk ennek a kettős politikának:

Az iszlám az emberiség utolsó reménye” – Vona Gábor 2013. 11.06.

Hogy végül is hogyan lehet úgy sikeres politikát csinálni, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon, arra remek bizonyítékot szolgáltat egy mai friss, a Tárki által közétett közvélemény-kutatás, amely szerint a Fidesz támogatottsága 30-ról 32-re nőtt, míg a Jobbiké 14-ről 10 %-ra zuhant. Úgy fest tehát, hogy a Jobbik hiába cserélte le szakértői gárdáját, a nagy tanácsuk következtében könnyen a két szék közül a pad alá eshetnek.

Fidesz reakció

Mindentől függetlenül azért nem lenne indokolatlan a kormánypártnak komolyan vennie a kihívást, ugyanis a féktelen urizálás valóban és jogosan kelthet visszatetszést a tisztességes állampolgárok szemében. Valószínűleg ezzel tisztában vannak a kormányon belül is, hiszen a sajtóhírek már a letelepedési kötvény konstrukciójának minél előbbi kivezetéséről tudósítanak. Ezzel viszont megint a Jobbik került lépéskényszerbe, hiszen ha ezek után tényleg nem szavazzák meg az alaptörvény módosítását, akkor valóban hiteltelenné, hovatovább “hazaárulókká” válnak.

Rogán.jpeg
Orbán és Rogán az Európai Néppárt maastrichti találkozóján, egy nappal azután, hogy Vona ultimátumot intézett a miniszterelnökhöz. Érdekes megfigyelni kezében egy kopottas táskát, amely a visszafogottságra utal. Fotó: MTI

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Jobbik politikájának középpontjába állított, a közélet megtisztítását célul tűző üzenete eléggé visszás, hiszen mögöttes emberként feltűnik a háttérben az a Simicska, aki valójában mozgatja a szálakat. Róla pedig sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne szeretné az állam pénzét a sajátjaként kezelni. Így tehát a Jobbik fő üzenete éppen emiatt hiteltelenné válik, ami már a közvélemény-kutatásokban is visszaköszön. Ha mindehhez még hozzávesszük a szakemberek és szellemi holdudvar fojtogató hiányát, valamint a pártot máig üldöző erőszakos náci múltját és identitását romboló kettős politikáját, akkor nem sok kétségünk maradhat afelől, hogy melyik párt képviseli jobban a magyar érdekeket, és hogy a címben feltett kérdésre adott válasz alapján ki nevezheti magát az igazi nemzeti néppártnak.

Jobbik: Simicska második esélye

Az ellenzék a választási kampányban önkívületi állapotban hangoztatta az ‘Orbán-Simicska maffiakormányt’, majd a hírhedt G-nap után a megtestesült szentet láttatják a Közgép tulajdonosában. Nehezen tudom elképzelni, hogy a korrupció felszámolásának záloga éppenséggel az a személy lenne, akinek hatalomból történő eltávolítása is túlzott mohóságának következménye volt.

Javában tombol a nyár, ám ezúttal mégsem beszélhetünk uborkaszezonról, hiszen már sajtónyilvános az az idáig csak sejthető tény, hogy a médiafelület nélküli Jobbik és a párt nélküli médiamágnás a hatalom megszerzésének érdekében egymásra talált. Persze nem volt ez az összebútorozás olyan zökkenőmentes, hiszen előbb el kellett távolítani az önmagát egyre inkább megtagadó mozgalom elégedetlenkedőit, (akik egyben a Simicskához köthető korrupciógyanús ügyletek kivizsgálását is szorgalmazták) és csak utána következhetett az oligarcha által megkívánt új arculat kialakítása. Az évek óta stagnáló Jobbik becsvágyó elnöke ugyanakkor elérkezettnek látta az időt, hogy olyan hazárdjátékba fogjon, amely kettős veszélyt is jelent számára. A hatalom reményében Vona nemcsak, hogy arcvesztést lesz kénytelen elkönyvelni saját szavazótábora körében, de a tagság felé vállalt hatalommegszerzési kényszer következtében átadja a kezdeményezést – és ezzel egy reménybeli győztes választás esetén az ország irányítását – egy olyan embernek, akit a pénzen kívül semmi más nem motivál.

Emlékeztetőül: a rendszerváltás és az állampárt lebontása után, az újonnan megalakult, zömében fiatalokból álló demokratikus pártoknak nem állt rendelkezésére sem megfelelő tapasztalattal rendelkező tisztviselő kar, sem kialakult gazdasági holdudvar – ez utóbbi főleg az ínséges ellenzéki évek alatt számít nagy kincsnek. Az egyetlen erőforrásuk, amire számíthattak az állhatatos lelkesedésük és egy jobb és igazságosabb rendszerbe vetett olthatatlan hitük volt.

Mivel ez utóbbival ritkán lehet választást nyerni, így szükség volt egy gondolkodásban közelálló, mégis a professzionalitás jegyeit magában hordozó gazdasági háttéremberre, aki alkalmasint viszonylagos ellenszelet tud képezni a még mindig az egykori állampárt lekötelezettjei által uralt média világában. Itt kezdődött el a Fidesz és Simicska közös története – valójában az ismertség korábbra nyúlik vissza, de már tudjuk, hogy igazi értékközösség mindig csak érdekközösségből alakulhat ki.

Amíg ez az együttműködés mindkét fél számára kedvező – vagy inkább nélkülözhetetlen – jegyeket viselt magán, addig működőképes is volt. Ám amikor a Fidesz a 2010-es választásokat földindulásszerűen megnyerte, a korábbi háttérember étvágya is megnőtt, és nem mulasztotta el benyújtani a számlát. Cégbirodalmának zászlóshajója milliárdos összegekben és folyamatosan nyerte a közbeszerzéseket. Talán nem elhanyagolható tény, hogy az alábbi molinót a Jobbik képviselői tartották a magasba az Országgyűlésben:

közgép
Fotó: derecske.jobbik.hu

A szakítás oka

A kis gömböc éhségével lehetetlen volt tartani a lépést. Itt nem csak arra gondolok, hogy Simicska állandó követelőzései a magyar adófizető állampolgárok egyre nagyobb jövedelmére formált volna igényt, hanem hogy informális befolyása már az ország kormányozhatóságának létét fenyegette. Éppen ezért a 2014-es választások után a miniszterelnök – a belé fektetett újbóli óriási bizalom révén – elérkezettnek látta az időt a cselekvésre, és megpróbált leválni a legfőbb háttéremberről, hogy végre azzal foglalkozhasson, amire az emberektől a felhatalmazását kapta – innentől a többi már nyitott könyv.

Simicska a frissen kialakult és folyamatosan formálódó demokrácia egyik gyermekbetegsége, ha úgy tetszik ‘vadhajtása’. Vonának inkább az ehhez hasonlókat kellene levagdosnia, ha nem akarja, hogy országa – amit hazájának nevez – Ukrajna szintjére csússzon vissza. Egyszer már sikerült tőle megszabadulni, még ha nagy árat is fizettünk érte. Bízom benne, hogy nem akarjuk, hogy a kényszer következtében újra rábízzuk az irányítást, amit ezúttal ráadásul – ad absurdum – a korrupció elleni küzdelmet zászlajára tűzve akar magához ragadni.