Patriotizmus és nacionalizmus

A globalizáció megállíthatatlan – hangzik a gyakran ismételt kijelentés. Valóban, a technológiai újításoknak köszönhetően korábban elképzelhetetlen mértékben bővültek a lehetőségek, az áruk és szolgáltatások ma már gondtalanul tudnak áramolni szerte a világban, így gyakorlatilag leomlottak a határok. De vajon a termékek exportjával szükségszerűen együtt jár bizonyos életformák kötelező átvétele is?

A jelenség ismert. Ha bemegyek a világ bármely pontján egy McDonald’s-ba, akkor jó eséllyel ugyanazt a Big Mac-et fogom kapni, mintha New Yorkban vagy éppen Bangkokban járnék. Ez egy szempontból jó, hiszen egyrészt pontosan tudom, hogy ha külföldi utazás során meglátom az emblémát, akkor milyen minőségre számíthatok, valamint az étteremlánc sikere azt is bizonyítja, hogy a nemzetközi sikerre nekem is lehetőségem van – elvben, legalábbis. Hátulütője ugyanakkor, hogy magában hordozza azt a veszélyt, hogy néhány termék előretörése megszüntetheti a területi sajátosságokat, ami által bizony nemzetekre, földrajzi helyekre vonatkozó specialitások, különlegességek tűnhetnek el a föld színéről. Érdemes a kettő közötti aranyutat választani, hogy mindkét jelenség együttesen fennmaradjon: ha ahhoz van kedvem, megehessem kedvenc hamburgeremet extra sült krumplival, de a tengerparton ebédre nyugodtan választhassam a tintahalat éhségem csillapítására, vagy az Alföldön a gulyáslevest, Szegen a halászlevet, a Balaton-felvidéken pedig az ebéd mellé egy pohár Cabernet Sauvignon-t, mondjuk.

A lényeg, hogy mindenhol igyekszem azt fogyasztani, ami az adott terület, tájegység jellegzetessége. De ettől én még nem rekesztem ki a hamburgereket, csak az unalmas és kényszerű egyenlőségtől sokkal jobban szeretem az egyediséget, a változatosságot, vagy ahogy mostanában divatos szóval mondani szokták, a ‘színességet’. De ahogy a gasztronómia is a kultúra része, ugyanúgy a kultúra részét képezik a területre jellemző építészeti szokások, zenei- vagy művészeti jellegzetességek, vagy éppen életviteli normák. Közismert, hogy amíg Európában igen sértő tud lenni, ha vendégségben ebéd közben hangosan felböfögök, addig ez Koreában az elismerés jelének számít. Végső következtetésként úgy tudnám összefoglalni, hogy a viselkedésemet az adott hely és annak normái határozzák meg. Természetesen olyan közegben érzem magam a legjobban, ahol magamat adhatom, vagyis ideális esetben annak a közegnek a normáit tekintem irányadónak, ahol felnőttem. De soha nem kényszeríteném azt másokra ha vendégségben vagyok, és főleg nem nevezem vendéglátóimat idegengyűlölőnek, ha több évszázados tapasztalat során kialakult normáikat ormótlanul megsértem – még akkor sem, ha egyébként ütközik az általam képviselt, a saját szülőföldemről hozott értékrenddel. Amikor így vélekedem, akkor tulajdonképpen azt ismerem el, hogy a világ csodálatosan különböző, ugyanakkor minden csodáját a saját környezetében szabad csak értelmezni, és nem akarom a saját magam értékrendjét – amelyet szintén az engem szocializáló környezetnek köszönhetek – másra ráerőltetni, és főleg nem elítélni amiatt, mert ő azt nem akarja feltétel nélkül átvenni. Az én értelmezésemben ezt jelenti az elfogadás, a másság tisztelete, nem pedig azt, amikor bizonyos szokások, társadalmi csoportok a saját területükön meglévő primátusát, felsőbbrendűségét hirdetem és próbálom azt nemzetköziesíteni, ezáltal más norma szerint élő közösségekre rákényszeríteni.

Egyenember mesterséges gyártása. Forrás: www.cartoonstock.com

Láthatjuk, hogy közös vonás minden példában a szülőföld, és a hozzá kapcsolódó viszony, amit nevezethetünk területi – vagy ha egy kicsit bátrabbak vagyunk, és a területen élő emberek közösségét nemzetnek tekintjük – akkor nemzeti hűségnek. Olyan természetesen tulajdonság ez, amit a csecsemő az anyatejjel együtt szív magába, és pontosan annyira kifejezi őt, mint a nyelv, amin megszólal. Mégis egyre több támadás éri a nemzeti gondolatot, főleg a mostanában új sebességre kapcsoló, és Európa jövőjét csak az Európai Egyesült Államok elnevezésű, nemzetek fölött álló óriási bürokratikus gépezetben elképzelni tudó politikusok részéről. A veszélyt az jelenti, hogy egy korábbi, igen nagy hatású történelmi esemény (II. világháború) kiváltó okait próbálják szándékosan félreértelmező, látszólag logikus érvekkel alátámasztani. Ennek a kérdésnek a tisztázása volt az az ok, ami miatt fontosnak éreztem ezt a cikket megírni.

Nemzeti hűség és nacionalizmus

A legfontosabb feladatunk, hogy megvilágítsuk ezen szándékos félremagyarázások által támasztott valótlanságokat. Az érvek leegyszerűsítve így hangzanak:

Aki nemzetben gondolkodik, az saját magát helyezi előtérbe, tehát kirekeszt másokat. A világtörténelem legnagyobb háborújának kiváltó oka is a nacionalizmus volt, ezért a nemzetállamokat el kell törölni a föld színéről.”

Amellett, hogy ennek a ‘mestertervnek’ a kivitelezéséhez az EU remek keretet biztosít, azért vegyük szemügyre, hogy itt azért szándékosan összemosás tapasztalható, amikor a nemzeti hűséget, a patriotizmust a nacionalizmussal, vagy sokkal inkább annak eltorzult formájával, a sovinizmussal igyekeznek azonos fogalmaknak láttatni.

Éppen ezért pontosan tisztázunk kell a fogalmak jelentőségét, hogy meg tudjuk állapítani azok különbözőségeit és azonosságait egyaránt. A nemzeti hűség magában foglalja a hazaszeretet és a haza védelmére való készséget, ezzel szemben a nacionalizmus egy olyan háborús ideológia, amely nemzeti szimbólumokkal hozakodik elő, hogy katonákat toborozzon, és hogy ez alapján háborúba hívja őket.

Végtelenül leegyszerűsítve: a patrióta szereti azt, amilyen, a nacionalista pedig nem szeret senkit, aki különböző.”

Tehát amíg az egyik kirekesztést, addig a másik területi alapú hűséget jelent. Miért fontos ez? Vegyük a brit példát: a nácizmust soha nem lehetett volna legyőzni, ha a brit nép nem tekinteni a nemzeti hűséget magától értetődő érzésnek, és a közös vész – a háborús vereség – elkerülése érdekében ne mutatott volna önfeláldozó magatartást a közösség – ami valójában idegenek sokasága, hiszen a nemzet tagjai nem ismerik egymást, csak éppen létezik a terület alapú ‘mi’ érzése – megóvása érdekében. Ahogy az ukrán vagy orosz nép is meg akarta védeni hazáját a német támadással szemben, csak éppenséggel azt nem tudta eldönteni, hogy ez a németek visszaverését vagy beengedését jelenti e, ugyanis a szovjet kormány semmilyen nemzeti legitimitással nem rendelkezett, mégpedig azért nem, mert Lenin a hatalomra jutásától kezdve militáns következetességgel ügyelt rá, hogy a nemzeti hűség minden formáját kiirtsa.

Nagy-Britannia népei

Mégis miért működhet a hűség érzése ilyen jól, amikor olyan, hogy brit, tulajdonképpen nem is létezik? A választ a terület alapú hűségben kell keresnünk. Amikor az Angol Királyság és a Skót Királyság egyesült, mindkettő megőrizte saját jogrendjét, és inkább az összhangra törekedett, semmint a hasonulásra. Ennek következtében két olyan szomszédos nép egymáshoz való alkalmazkodásának lehettünk szemtanúi, amelyet a földrajzi közelség, a közös nyelvi örökség és az egymást átfedő szokások indokoltak és ezek tartós szövetségét hozta magával. Tehát ezentúl mindketten tekinthették magukat brit nemzetiségűnek anélkül, hogy eredeti nemzetiségüket egy pillanatra is meg kellett volna tagadniuk. Mert ha a hűséget a terület határozza meg, akkor az egyik hűség magában foglalhatja a másikat, miként az egyik terület is a másikat.¹

Meglátásom szerint a brit megoldáshoz hasonló kellene a Kárpát-medence vonatkozásában is, ahol az összetartozás jele szintén a területhez való hűség lenne, pont úgy, ahogy azelőtt több száz éven át. Bár a XX. század nacionalizmusa hozott magával néhány igen kellemetlen emléket – főleg a magyarok számára -, mégsem mondhatunk le a nemzeti hűség iránti természetes vágyról, hiszen éppen ez lenne az, amely felvirágoztathatja a régiót. Az, hogy a nemzeti zászló lobogtatása nem szolgálja a nemzeti érdekeinket Erdélyben, még nem jelenti azt, hogy a Székelyföldről bármilyen formában is le kellene mondanunk, éppen ellenkezőleg!

A területi hűség az, ami újra egybekovácsolhatja Erdély nemzetiségeit, amely már a Magyar Királyságon belül is bizonyos önállóságnak örvendett, hogy a török hódoltság idején meglévő tényleges függetlenségről már ne is beszéljünk. Nem véletlen, hogy Trianon kapcsán nemcsak politikai, hanem gazdasági bűncselekményről is szokás beszélni, hiszen olyan kulturális tekintetben is azonosságot mutató területeket szakított szét, amelyek gazdaságilag is egységesnek számítottak.

Európa helyzete

Ha belátjuk, hogy a történelmi tapasztalatok a területi hűség alapján rendeződő államok helyességét támasztják alá, akkor adott a kérdés, hogy az erre egyébként is tökéletes keretrendszert kínáló Európai Unió miért nem hajlandó számításba venni ennek lehetőségét. Hiszen működhetne úgyis, ahogy a briteknél vagy ahogy az a Kárpát-medencében is kívánatos lenne. Saját önmeghatározásomat tekintve először magyar, német, lengyel, osztrák vagyok, utána pedig európai. De Európához is legalább annyira hű. Tehát az Európát alkotó nemzetek büszkén vállalhatnák nemzeti hűségüket, ami nem egyenlő a nacionalizmussal, ami nemcsak, hogy bálványozza, de valósággal isteníti a ‘Nemzetet’, ezáltal jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítva számára, mint azoknak az embereknek, akik valójában alkotják. Mindezt azért, hogy büntessen, kizárjon és fenyegessen, nem pedig azért, hogy erősítse az állampolgárságot és biztosítsa a békét. De ez a fajta nacionalizmus távol áll a nemzeti hűségtől. Ez nem más, mint területi alapú köntösbe bújtatott vallási hűség.

Pontosan olyan, mint a vallási fanatizmus szintjére emelkedett liberalizmus, amely ma az Európai Unió által egyedüliként elfogadott hivatalos vélemény. Nem az európai nemzetek együttműködéséből származó kölcsönös előnyökkel nem értünk egyet, hanem azzal, ha egy vallási dogma által ránk kényszerített ideológiával úgy akarják elrabolni tőlünk identitásunkat, hogy azt közben még rasszistának és kirekesztőnek is bélyegzik. Nem az Európai Unióval, mint közigazgatási formával van bajunk, hiszen láthattuk, hogy milyen esetekben működhetne hatékonyan és mindenki számára kedvező hatással, hanem ha a meglévő tagállamokból egy új, zéró legitimitással és demokratikus felhatalmazással rendelkező amorf mammut-államot akarnak létrehozni, amely megfosztja minden sajátos arcvonásától az őt alkotó tagokat. Az európai béke záloga, nem pedig aláásója a nemzetállamok létezése. Ahogy idekívánkozik egy idézet is G. K. Chestertontól:

Azért elítélni a hazafiságot, mert az emberek hazafias oknál fogva időnként háborúznak, annyi, mint elítélni a szerelmet azért, mert egyesek időnként szerelemből ölnek.”

A liberalizmus a történelmi tapasztalatok miatt elveti a nemzeti gondolatot, pedig a nemzeti hűség éppen olyan távol áll a nacionalizmus extremitásaitól, mint a felvilágosult gondolkodás. A nacionalizmus vallás, épp olyan, mint mára a liberalizmus. Isten nélküli vallások, ahol a nemzetet vagy épp az egyenlőséget dicsőítik. És mint minden vallásnak, ezeknek is megvannak a fanatikus követői. Kár, hogy az utóbbié épp az unió döntéshozatalában.

Európai Unió: mítosz és valóság. Forrás: http://www.chelemendik.sk

A közös Európai Projekt éppen ezért jelenleg haldoklik, többen kiválnak vagy kiválni készülnek belőle, míg mások a felhalmozott adósságokkal küzdenek. De a népszavazás célja nem Európa kegyelemdöfése, hanem sokkal inkább annak feltámasztása. Az európai békét garantáló nemzetállamok újraélesztése.

¹Roger Scruton, A nemzetek szükségességéről, 2004, 184. old

A migráció valódi oka – célkeresztben az Európai Egyesült Államok

A migráció célja a gazdasági és ideológiai érdekek összefonódása révén egy új, identitással nem rendelkező, olcsón dolgozó fogyasztói társadalom létrehozása. Mögöttes szándékként a németekbe 70 éven keresztül tölcséren öntött bűntudat feloldása, a tükörben elviselhetetlennek tűnő arc mesterstéges újraszabása is fellelhető. Kár, hogy ehhez a plasztikai műtéthez túl éles sebészkést sikerült választani, így az egyik szélsőséges ideológiára egy másikkal válaszolnak.

Egyre több elmélet járja körbe az internetet, hogy vajon mi állhat Angela Merkel migrációs politikájának hátterében. A bizalmatlanság egyre csak fokozódik, hiszen a világ nem csak a terrorizmus jelentette veszélyt tapasztalhatta meg, hanem a ‘bűnözés új dimenzióival’ is kénytelen megismerkedni szilveszter éjjelén – de a kancellár asszony hajthatatlan. Rohamosan csökkenő népszerűsége és a saját pártján belülről érkező, növekvő kritika ellenére továbbra is kitart a korlátlan befogadás és a nyitott kapuk politikája mellett. Ennek lehetséges okai utáni kutatás bejegyzésem célja. Sokan hisznek még a gyakran változó hivatalos narratívában, miszerint ezeket az embereket erkölcsi kötelességünk befogadni, hiszen hazájukban üldöztetésnek vannak kitéve, ami nyilvánvalóan nem igaz egy bangladesi, iráni vagy pakisztáni esetében, aki nem háborús országból származik, de még ha onnan is származna, akkor sincs joga kiválasztani, hogy melyik országban akar menedékkérelmet benyújtani. Aztán jött az a magyarázkodás, hogy Európának munkaerőre  van szüksége – akkor, amikor a fejlődő technológiának köszönhetően az emberi munkát folyamatosan átveszik a robotok és Európa egyes országaiban, főleg a fiatalok körében a munkanélküliségi ráta már a 20 százalékot is meghaladja.

Mindenesetre ha csupán a józan paraszti eszünkre hagyatkozunk, könnyen beláthatjuk, hogy egyrészt a világ összes háború sújtotta övezetében élő emberek nem költözhetnek saját belátásuk szerint egy másik országba, hovatovább egy másik kontinensre, másrészt ezek a szírek is viszonylag egyszerre, egy időben indultak útnak, holott hazájukban már 2011 óta háború dúl. Továbbá az is különös, hogy a menekülők nem a szélrózsa minden irányába kitörve próbálnak menedékhez jutni (ahogy az a háború első néhány évében történt, Törökország és Líbia esetében), hanem mintha egy csövön keresztül, a legkisebb ellenállás irányában haladva próbálnának Európába belépni.

Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, de egy folyamat megértésének elsődleges kulcsa mindig ugyanaz: feltenni a kérdést, hogy kinek állhat ez érdekében? Dialektikus gondolkodásunk mindig egyetlen tényezőre vezeti vissza gyakran elkalandozó elménket: akinek haszna származik belőle.

Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP)

Az események megértéséhez egy új fogalmat szeretnék beemelni gondolati dimenziónkba, ami nem más, mint az EU és az USA által kötendő, valaha volt legnagyobb üzlet, a TTIP (szabadkereskedelmi egyezmény). Az egyezmény értelmében a multinacionális nagyvállalatok és a szuverén nemzetállamok közötti vitarendezési eljárást egy új szintre emelik – ezzel egyúttal a nemzetközi vállalatokat, amelyek vezetőit soha senki meg nem választotta, egy szintre emelnék azokkal a nemzetállamokkal, amelyek legitimitásukat a legfőbb népakart kinyilatkoztatása által, demokratikus választások útján szerezték meg. A Befektetési Bírósági Rendszernek (ICS) elkeresztelt vitarendezés értelmében a multik ugyanúgy kártérítést kérhetnének az egyes tagállam, a saját honpolgárai egészségét és környezetét védő intézkedései ellen, ha úgy ítélik meg, hogy azokkal egy adott vállalat termékeit kiszoríthatják a piacról. Tehát ezeken a nemzetközi bíróságokon a multik gyakorlatilag beperelhetik a független országokat a fent említett intézkedések következtében elmaradt haszon miatt. Ebből a szempontból nem is tekinthető kereskedelmi egyezménynek, sokkal inkább az új gazdasági világrend legfontosabb alapkövének és a demokrácia koporsójának.

Európai Egyesült Államok

Ezt értem, de hogy kapcsolódik össze ez a két dolog? Úgy, hogy az egyes tagállamoknak vétójoguk van a kérdésben és Európa polgárai nem olyan hülyék, hogy ebbe önként belemenjenek – nem véletlen, hogy a tárgyalások a teljes nyilvánosság kizárása mellett zajlanak, hiszen az uniós polgárok döntő többsége elutasítja az egyezményt. Kizárják a nyilvánosságot, éppen úgy, ahogy a kölni eseményekről is csak 5 nappal később szereztünk tudomást. Egy olyan eseményről, ahol legalább 1000 migráns – és itt még ezt a megnevezést is el akarták hallgatni, hála a liberalizmus által teremtett politikai korrektségnek – szexuális zaklatásának eredménye idáig 560 feljelentés. De a cél érdekében a sajtó öncenzúrája és az újdonsült jövevények bűneinek relativizálása is belefér. A cél pedig, hogy az új honpolgárok által olcsó és képzetlen, ellenben az új termékeket fogyasztó tömegekkel – akik gond nélkül rábólintanának bármilyen egyezményre, ha cserébe olcsóbb termékhez juthatnak – oldják fel a nemzetállamok még viszonylag homogén társadalmait. Nekik már nem lesz nemzeti identitásuk, éppen ezért nem is fog számítani nekik, hogy mely ország, gyártó termékeit vásárolják, mint ahogy az sem számít, hogy a saját maguk által választott, vagy éppenséggel csak a tulajdonosok által kijelölt igazgatók döntenek a fejük fölött. Nem csoda hát, ha Merkel asszony a végsőkig ragaszkodik a nemzetközi tőke mestertervében foglaltakhoz. Ahol a polgárnak nincsen többé indentitása, csak vásárlóereje, ahol nem ragaszkodnak az önrendelkezés ősi jogához és ahol a sajtó csak arról számol be, amihez érdeke fűződik. Ezt nevezhetjük demokratúrának is vagy ahogy Gyurcsány Ferenc szokta emlegetni, Európai Egyesült Államoknak.